Shock!

Lita Ford legutóbbi lemeze, a másfél évtizednyi csend után 2009-ben kiadott Wicked Wonderland az egyik legrosszabb album volt, amit az utóbbi években hallottam, és szinte biztosra is vettem utána, hogy visszatérés helyett végérvényesen pontot tesz az énekesnő karrierjére. Aztán valahogy mégsem: az egykori The Runawaysben feltűnt szőkeség azóta elvált akkori férjurától, az egykori Nitro torok Jim Gillette-től, a friss nyilatkozatokban pedig ahogy kell, igyekszik is teljes egészében rákenni azt az erőltetetten modernkedő, ám eközben hajmeresztően gyenge dalokkal telepakolt hányáshalmot. Rutinos profira valló húzás, az pedig csak a hallgatón múlik, elhiszi-e...

Az SPV mindenesetre adott Litának még egy esélyt, ő pedig élt a lehetőséggel, és a beszédes című Living Like A Runawayjel igyekszik menteni a menthetőt. Ami a friss albumot illeti, a képlet az egyik oldalról világos: ha Ford kisasszony ezekkel a nótákkal tér vissza három éve, valamennyire alighanem még örülni is tudtam volna a lemeznek. Sosem voltam a rajongója, de Lita is a '80-as évek végi hajmetalos virágkor részese volt, ezt az érát pedig tokkal-vonóval együtt imádom, és a produkció minőségétől függetlenül is szívesen veszem, ha az akkori arcok túllépnek a nosztalgiahaknizáson. A másik oldalról nézve viszont ez a lemez sem nevezhető örökbecsű darabnak. Különösebben persze ez sem lep meg, hiszen zeneileg az énekesnő már szólókarrierjének pár évig tartó sikeres periódusában sem számított a műfaj krémjéhez. Mai fejjel a csúcsot jelentő 1988-as Lita album is inkább csak felső középkategória egy tagadhatatlanul jellegzetes énekhanggal, mintsem egetverően zseniális mestermű (nyugodtan vess meg érte, de a Close My Eyes Forevert például soha nem tudtam megkedvelni, pedig Lita ott Ozzyval énekelt duettet, tőle meg alapvetően bármire vevő vagyok). Később pedig már csak ennél gyengébb teljesítményekre volt képes...

A Living Like A Runaway abból a szempontból mindenképpen megérdemli a dicséretet, hogy elődjével ellentétben valóban Lita klasszikus stílusában született. Az énekesnő semmihez sem akar rajta idomulni, csak játssza azt a fajta dallamos hard rockot, amivel ismertté vált, és kész. Lita énekesnőként távolról sem tartozik a csúcsligába (vagyis elég messze áll mondjuk Ann Wilsontól vagy Sandy Sarayától, de még Janet Gardnertől is), orgánuma azonban ezer közül is felismerhető. Összességében én is inkább kedvelem ezt a kissé fátyolos tónusú hangot, mint nem. A húzótételek közé olyan szerzemények tartoznak, mint a nyitó Branded (a lemez legenergikusabb témája), a fogós refrénű Hate vagy a nem kicsit Bon Jovi-ízű, akusztikus címadó, de sajnos ezek mellett kihagyott ziccerek is akadnak szép számmal. Ilyen például a Queensryche-szerű gitárdallamokkal ellátott Asylum, amiből az ígéretes indítás ellenére sem hoznak ki semmit, de hasonló ürességet hagy az emberben a Love 2 Hate U is. Ebben Lita fő dalszerzőpartnerével, Gary Hoey gitárossal énekel duettet, de utóbbi fahangja sajnos állati kevésnek bizonyul egy ilyen típusú számhoz, egyszerűen nincs elég markáns kontraszt a két torok között. A maradék között is jócskán találunk hallgatható, csak éppen semmiféle nyomot nem hagyó töltelékeket.

Teljes egészében egyébként a modernkedő témák sem tűntek el az anyagról. A The Mask például ilyen a maga gépi dobjaival és effektezett verzéivel, de a maga nemében egyáltalán nem rossz, ellentétben mondjuk a Nikki Sixx kukájából előhalászott A Song To Slit Your Wrist By-jal. Utóbbi a Mötley Crüe főnök (Lita egykori pasija) nem túl aktív 58 projektjének demóján szerepelt annak idején, és bizonyára nem véletlenül nem jelent meg hivatalos albumon azóta sem... Full gagyi, egysejtű indusztriál-glam, ami ékesen példázza, hogy Nikki sem kizárólag mesterműveket képes alkotni. Sajnos különösebben a hangzás sem szolgáltat igazságot a nótáknak, elég béna és dinamikátlan módon szól az egész lemez.

Nem nevezném gázosnak a Living Like A Runawayt, mert simán lehet oda-vissza hallgatni mindenféle károsodás nélkül, ha éppen úgy hozza a sors, de igazából egy percig sem érzed közben azt, hogy bármi fontosról lenne itt szó. Akik régen szerették Litát, és eljut hozzájuk az album híre, azok mindenesetre garantáltan találnak majd rajta kedvenc dalokat, és végső soron ez a lényeg. A többiek meg akkor is simán élhetnek teljes életet, ha átugorják.