Shock!

Mindig is csíptem a hányattatott sorsú republikánus hazafiak munkásságát, de a három évvel ezelőtti God & Guns album még ehhez képest is kőkeményen betalált nálam. Az a lemez annyira meggyőzőre és hitelesre sikeredett, hogy szinte kedvem támadt követelni, hogy a fegyverviseléshez való istenadta jogomat nálunk is alkotmányba foglalják. Nem véletlen, hogy az immár a Roadrunner által gondozott korong a Skynyrd 1987 utáni munkásságának minden bizonnyal legsikeresebbjévé vált.

Azóta a csapat újabb – szomorúan kell írnom, hogy menetrendszerű – tragédiákon, s ezáltal tagcseréken esett át, de ahogy eddig sem, ez sem rendíti meg a zenébe és a Lynyrd Skynyrd intézményébe vetett hitüket. Ezúttal sem kell tucatnyi hallgatás ahhoz, hogy az ember ráérezzen a húzós, bourbon-ízű, puskaporos riffekre és fogós refrénekre, ugyanis azt kell mondjam, hogy ha nem is annyira bivalyerőseket, mint legutóbb, Van Zantéknek most is igen emlékezetes, igazi hús-vér southern rock nótákat írtak.

Ezzel nagyjából mindent el is mondtam. Egy tapodtat sem mozdultak el a már bevált recepttől (miért is tették volna?), itt egész egyszerűen egy újabb csokor feelinges dallal folytatják a már alaposan kitaposott déli utat. A lemez producere a 2009-eshez hasonlóan Bob Marlette volt, s ennek megfelelően a tökös hangzás is lényegében változatlan maradt, ami mindenképp jó pont. Több szerzemény is csont nélkül párba állítható dallamát/dalszerkezetét tekintve valamelyik három évvel korábbival (ld. Somehting To Live For – That Ain’t My America) vagyis a meglepetés és a csalódás kizárt. Másrészt viszont így talán egy hangyányival kisebb a lelkesedés is, mivel akkora himnuszokat ezúttal nem tudnék említeni, mint legutóbb például a Still Unbroken, a Skynyrd Nation, vagy a címadó nóta, de az tény, hogy a Homegrown, a Mississippi Blood, vagy pl. a Honey Hole refrénje már első hallgatás után is befészkeli magát az ember dobhártyájába. Ennek megfelelően rögtön azon kaptam magam, hogy együtt éneklem a refréneket a veterán rockerekkel, ráadásul az ilyen típusú zenéknél kevés dolog passzol jobban egy nyári autóúthoz, még ha ez nem is a Route 66, csak mondjuk az M7-es.

A szövegek ezúttal kevésbé direkt módon „hazafiasak”, legalábbis a patrióta/politizálós vonal háttérbe szorult a hagyományosabb csajozós tematika javára. Ezzel együtt persze az egész zenekarból süt, hogy milyen gyökerekkel és nézetekkel rendelkeznek, bár ez nem hinném, hogy bárkit meglepne, vagy zavarna, s a hitelességükhöz mindez inkább csak hozzátesz.

Kár is szaporítani a szót: aki hozzám hasonlóan kajálja a ’70-es évek southern rock vonalát abszolút 21. századi hangzással továbbvivő, mindent túlélő, cowboy kalapos, veszkócsizmás veteránok könnyen befogadható dalait, az egész biztosan nem fog csalódni a Last Of A Dyin' Breedben sem. Reménykedjünk, hátha valami csoda folytán valamikor a Vadkeletre is elvetődnek.