Shock!

Négy sorlemez után koncertlemezzel lepte meg közönségét a Machine Head. Igaz a hírekből lehetett tudni, hogy készül, mégis valahogy váratlanul ért maga a lemez. Talán azért, mert egy jól irányzott balegyenessel leküldött a padlóra az a nyers energia, ami árad itt a gépfej dalokból. Annak ellenére, hogy jómagam inkább az első két lemezt favorizálom, a puhább utolsó kettővel a magam módján megbarátkoztam (először túl is értékeltem a harmadikat), de nem érzem olyan tüzesnek ezeket, mint a korábbiakat. Szóval mindezek ellenére az összes dal ütősre sikeredett, nyak bemozdul, mert erre kell és kész.

A felvétel 2002. december 1-jén a londoni Brixton Academy-ben készült, Colin Richardson produceri munkája dicséri a hangzást, hahh, szól is, mint atom. Mondjuk biztos nem kevés stúdiós utómunkát kapott, de bánja a fene, állat jól szól, ráadásul a koncertfeelingjét sem vesztette el. Súlyos, na. Persze ha olyan dalok figyelnek a cédén, mint a Ten Ton Hammer majd utána az Old, mely kettő így több, mint remek párosítás, nem lehet okunk panaszra. Bár ez utóbbi hangyányit veszített húzósságából valamiért így koncerten. (Chris Kontos azért nagyon oda tudott ütni ugye.) Robb énekhangja persze stúdióban jobb, de azért nem vészes így sem, helyszínen valszeg a kutya nem törődött vele, hogy olykor elcsúszik ide, s oda. Viszont nem egy szószátyár típus.

Itt még az American High eleje sem idegesített annyira, a The Burning Red viszont tetszik, még akkor is, ha Robb képtelen kiénekelni normálisan az énektémákat. Sebaj, odaképzeljük. A Davidiannal meg persze eljött a mennyeknek országa jól. Ugrálhatnékom is támadt, de azért most mégsem, attól csak fáj a szívem, hogy koncerten mégsem tehettem meg. A közönség remekül tudja a refrént viszont. Jó nekik. A dal végét kissé megváltoztatták, nem olyan pörölycsapás, mint lemezen, kissé vontatottabbak azok a súly riffek, nem rossz azért, csak várja az ember azt az igazi gyomros, borzongós gitártémát. A Superchargerrel zárnak, legalábbis itt, bár szerintem koncerten is, lévén olyan lezárása a dalnak, mikor mindenki csépel/penget valamit és egymásra várnak a delikvensek, ki fejezi be előbb az értelmetlen hangok megszólaltatását. Előbb-utóbb sikerül nekik.

Nos, talán a lezárása ez a csapat egy korszakának, talán csak egy jó hangulatú koncertet megörökítő lemez, a sorlemezek mellé simán beillik, hangulatos, mesínhedes igazi jó kis metal, kérem.