Abból a szempontból mindenképpen különleges az új Madball, hogy nem sokkal a lemezfelvételek előtt kiszállt a New York-i keménykötésűektől Brian „Mitts" Daniels, így a For The Cause-t a banda korai korszakának gitárosa, Matt Henderson játszotta fel. Ugyan session-melóról van szó, mindez azért alighanem sokakban keltett kellemes nosztalgiát. Viszont az anyag ezzel együtt sem jelent semmiféle elhajlást sem ebbe, sem abba az irányba, és Freddy Cricienék értelemszerűen a gyökereikhez sem kanyarodtak vissza, hiszen mindig is hűek maradtak önmagukhoz.
Vagyis a lemez tipikus Madball, és kész, hiába mondták el előzetesen, hogy az eddigi legváltozatosabb, meglepetések, satöbbi. Abból a szempontból mondjuk tényleg kellően színes a műsor, hogy a 32 perc során az ember egyszer sem érzi unalmasnak a For The Cause-t, de ez sem újdonság, hiszen a Madball alapvetően nagyon megbízható csapat. Hozzám ugyan – már csak generációs okokból is – a korai éra munkái állnak közelebb, hiszen annak idején én is számtalanszor láttam a Headbanger's Ballban meg a Metallában a Down By Law vagy a Pride (Times Are Changing) klipjét, de a lemezeik ezzel együtt is kiegyensúlyozott színvonalúak szoktak lenni.
Ennek fényében a For The Cause is korrekt, jól hallgatható album, hangzásilag ráadásul talán soha nem ragadták ennyire tökön a lényeget, mint most, a rancides Tim Armstrong és Tue Madsen segítségével. Kellően letisztult, de nyers és erőteljes a sound, és ugyan vastagon, fémesen szólnak a gitárok, mégis rejlik ebben a megszólalásban valami mefoghatatlan szellősség, ami hűen őrzi a klasszikus New York-i hagyományokat. Ami pedig a dalokat illeti, tényleg nem tudok mibe belekötni. A nagyon jellegzetes groove-okkal felvértezett Smile Now Pay Later vagy Damaged Goods ugyanúgy védjegyszerű Madball, mint ahogy a Freddy legdallamosabb arcát felvillantó, együtténeklős Rev Up, a szintén alattomosan fogós Freight Train, vagy az Armstrongot is felvonultató The Fog. De természetesen csúcspont az Ice-T-t csatasorba állító Evil Ways crossover-zúzdája is, akárcsak a spanyolul elüvöltözött, vérforralóan tahó gitárhegyekkel támadó Es Tu Vida, meg a kimért, legsúlyosabb For You. A címadó végén pedig tényleg akad egy elég komoly meglepetés, ezt muszáj elismernem, röhögtem is rajta egy jót.
Száz százaléknyi Madballt kaptunk ezúttal is, se többet, se kevesebbet, én a magam részéről bírom őket, mint mindig. Bár azt mondjuk nem vagyok képes felfogni, hogy ez az akármilyen képszerkesztőben egy laikus által is kábé két perc alatt összerakható borító miként kaphatott zöld utat a Nuclear Blastnél, DIY-iskola ide vagy oda.
Hozzászólások