Shock!

Amikor csak úgy olvastam a neves heavy metal magazin munkatársának lelkendező kritikáit különféle anyanyelvükön éneklő spanyol bandák lemezeiről, nemigen tudtam elképzelni, mi fogja meg a kollégát annyira ezekben a produktumokban. Aztán egy kellemes baráti metal meeting alkalmával az egyik "young- és happy metal" fanatikus cimbora nem átallott egy Tierra Santa CD-vel (Sangre de reyes) indítani az estét. Na, akkor és ott rögvest megértettem mindent!

A felettébb Maiden-ízű bazsevának hihetetlen pluszt kölcsönzött a(z általam az olasz ismeretéből kifolyólag egyébként valamennyire meg is értett) spanyol nyelv: olyan misztikummal, hangulattal, érzelmi töltettel ruházta fel az amúgy jó, de nem korszakalkotó muzsikát, hogy azon nyomban rá is csaptam a mancsom az anyagra és egyből elkezdtek érdekelni a hasonszőrű zenekarok. Az egyik legnevesebb harcostárs éppen e cikkünk tárgya, a Mago De Oz.

Nagy Varázslóék weboldalán böngészve kiderül a mezei érdeklődő számára (is), hogy hazájában a zenekar az első liga régi játékosa, rengeteg kiadványuk látott már napvilágot Spanyolföldön; de a nemzetközi piacon is elvannak már egy ideje. Becsülendő dolog, hogy nem váltanak angolra a nagyobb siker kedvéért, persze a latin zene mindenkori népszerűsége miatt valószínűleg sokkal könnyebb világszerte boldogulni hispán nyelven, mint teszem azt, magyarul lenne. Sőt, mint azt fentebb említettem, nem is lenne érdemes ezt az egzotikumot a szokványos angolra lecserélni, talán még vesztene is a zene a varázsából.

Mert bizony varázsa van nekije: az "egyszerű" heavy metalt játszó Tierra Santa-hoz képest itt egy sokkal változatosabb, kalandozósabb, izgalmasabb egyveleggel van dolgunk: továbbra is heavy metal ugyan a játék neve, de rengeteg folkos és egyéb behatással. Keveredik itt egymással a kelta, a latin, a középkori, a reneszánsz muzsika, mindegyik autentikus hangszerekkel megszólaltatva; a gyakran megszólaltatott Hammond orgonának köszönhetően (ezzel vettek le végleg a lábamról! IIIImádom azt a hangszert!) a 70-es évek hard rockja is vissza-visszaköszön a témákból; a briliáns, ízléses gitárszólók pedig felteszik minderre a koronát. Némi progresszív rock is meg-megbújik itt-ott és ez a tulajdonság nemcsak az átlag feletti tételekben nyilvánul meg, elemei az egész albumot átszövik. Van is mit átszőni, mert a 70 perc feletti, de unalmassá egy pillanatra sem váló album koncepciózus alkotás (legalábbis a számcímek alapján és lemez hangulatából ítélve arra következtet a szövegeket tanulmányozni lusta kritikus).

Amiért nem jár a maximális pontszám, az az énekes hangja, ami egyáltalán nem rossz, de lehetne jobb is: dallamai kidolgozottak, de úgy érzem, időnként többre vállalkozik, mint amire képes. A kevesebb néha több lehetne, de végső soron nem válik kínossá a dolog. Élőben viszont akadhatnak nehézségei, főleg a magasak hibátlan interpretálásával. Remélem, ennek ellenkezőjéről mielőbb meggyőződhetünk mi is és nem kell érte az Ibériai-félszigetre zarándokolnunk.