Shock!

Miközben legutóbb azt olvastam, ahogy Ádám bátyánk Szöszővel, a Joystix frontemberével azon lamentál, hogy a néhány éve maximális fordulatszámon pörgő punk'n'rollos vonal sajnálatosan igencsak megroggyanni látszik, egyrészt arra gondoltam, hogy mennyire igazuk van, másrészt meg arra, hogy lehet, hogy csak szimplán rossz az irány. Mármint az, hogy manapság nem kizárólag észak felé, a svéd hidegbe kellene tekintgetni, hanem figyelhetünk éppen délre is. Nagyon délre, egészen Ausztráliáig, ahol például a Mammoth Mammoth is tapodja mázsás lépteivel a vidéket. Oké, ez nem tisztán az a rock and roller muzsika, amit például a skandináv mozgalom is preferált, kicsit közelebb áll a stoner vonulathoz, de akkor is, mostanában nagyon meg kell becsülni, ha valaki akkora punk and roll himnuszt szállít le, mint például a Lookin' Down The Barrel, aminek hallatán még a koalák szájából is kihull a félig megrágott eukaliptusz levél.

Nem akarom megjátszani a nagyokost, hiszen nekem sem túl régi keltezésű az ismeretségem az ausztrál négyessel, konkrétan a két és fél évvel ezelőtti Volume III – Hell's Likely idején kapcsolódtam be a mókába, és kár lenne tagadnom, hogy akkor is csak olyan profán okból keltették fel az érdeklődésemet, mint hogy az erdő közepén pózoló, hippi kinézetű hölgy bizony egy szál punciban szerepelt a borítón. Magam is igazoltam tehát a tételt, miszerint meztelen nővel bármit el lehet adni – pláne, ha az a bármi még jó is, teszem hozzá gyorsan, az említett héttételes, épphogy félórás dalcsokor ugyanis nagyon jó volt. Felkészülten vártam hát a banda harmadik stúdiólemezét (a Volume I még csak egy EP volt), és nem is kellett csalódnom.

Meztelen csajos borító ezúttal is kipipálva, ráadásul ugyanaz az eszement vehemenciával ránk zúdított, laza csuklóval elreszelt, egyszerű, de hatásos rockzene hallható itt is, a pia/fű/csajok/zene soha meg nem unható témakörét százezredszer is körbejárva, mindvégig egységes színvonalon, azonban a játékon nem túl sokat variálva. A nyitó Life's A Bitch punk rockjától a majd tíz perccel és kimért súllyal záró High As A Kite-ig jutunk, és közben igazából csak az jelenti a differenciát, hogy inkább a gyors, beleszarós rock and roll kerül előtérbe (Lookin' Down The Barrel, Fuel Injected, Black Dog, Reign Supreme) vagy az egy fokkal súlyosabban riffelő vonal (Electric Sunshine, Promised Land, Sick Of Being Sick és Hammered Again), nagy különbség azonban sem a tempót, sem a hangulatot, sem a szövegeket tekintve nincs. De ez nem is baj.

Az az igazság, hogy ha a csapattal egyébként kifejezetten haveri viszonyban lévő Airbourne-nak mostanában egészen jól fut a szekere (teljes joggal, teszem hozzá), akkor a Mammut is megérdemelné, hogy kicsit jobban odafigyeljenek rá az emberek, mert ez itt ugyanolyan frankó móka, csak annyiban más, hogy ami mondjuk az Airbourne-nak az AC/DC, az Mammothéknak a Rose Tattoo, hogy kizárólag csak kenguruvadász bandákat citáljunk ide. Ráadásul Mikey Tucker tényleg tud énekelni, nem csak szeszszagot áraszt a torkából (emellett állítólag igazán megveszekedett frontember is), Ben Couzens pedig mindvégig igazán jóféle riffeket ereget, az olyan finomságok pedig, mint hogy a kissé púpos Frank „Bones" Trobbiani dobos akkora gyerekriogató pofa, amilyet tényleg ritkán látni, csak növelik az autentikus érzést. Ha nekem nem hiszel, nézd csak meg nyugodtan a Lookin' Down The Barrel Chris Holmes emlékezetes úszómedencés „interjúját" felidéző klipjét, és ha nem ragad el magával egyből, akkor vedd úgy, hogy nem szóltam. De tutira el fog!