Shock!

Ránézésre, meg a cím alapján valami újabb COF és Dimmu ösvényen lépkedő black metal zenekarnak tippeltem a Mandragora Screamet, aztán persze nem olyan. Mikor ismerkedni kezdtem az anyaggal, úrrá lett rajtam a tanácstalanság.

Az egy dolog, hogy nő énekel, meg belecsempésztek mindenféle horrorfilmbe illő zajt a számok közé, alá és felé - na persze, lemerültünk a pokol bugyraiba, maximum ismét sikoltozva ébredek éjjel, ahogy azt a minap tettem - a zongora is pötyög már, de még mindig olyan sejtelmes az egész, mintha maga David Lynch ott ügyködött volna a stúdióban. Na jó, ezzel azért jókorát túloztam. Megérkezett az ének, a gitár, meg a többi hangszer is sorban, hallhatóan történetmesélős a zene - jó lenne ismerni a szöveget, így csak a zene által keltett érzésekre tudok hagyatkozni, és az nem az igazi a zenekar esetében...

A csapat egyébként olasz, 1997-ben alapította Morgan Lacroix énekesnő, '99-ben egy demóval rukkolt elő, ámde csupán 2000-ben talált zenésztársakat maga köré. Arról nem szól a fáma, hogy a demón kik kísérték, esetleg tökegyedül zengte és zenélte fel az egészet. Nem hinném. Morgan társszerzője később Terry Horn gitáros, a többiek az album megírása után csatlakoztak hozzájuk. Ennyit a biográfiáról, közben folyamatosan pörgött a korong, és még mindig nem lettem okosabb, mi is ez, és miért, és hogyan. Nem lehet különálló dalokként értékelni a lemezt, semmi fogósság nincs bennük, mondjuk nem hiszem, hogy ez lett volna a tervük, inkább a hangulatkeltésre mentek rá.

Hangulat az akad, csak nem sok, bár helyenként egész érdekessé válik az összkép, viszont ha már zene, akkor valahogy többet vártam, egy ilyen szintű történetmeséléstől minimum folyamatos hidegrázást, az pedig nyomokban sincs. Az énekesnő hangja a tiszta és szép kategória, de semmi különleges, semmi extra nincs benne, amitől szívesebben hallgatnám. A lemez közepe felé ráadásul unalomba fullad az egész, jótékony altatóként funkciónál, és ez így kevés manapság...