Miután a tavaly belengetett dupla lemezből szimpla lett, majd egy Brent Hinds-szólóalbumról szólt a fáma Cold Dark Place címmel, a Mastodon végül egy EP-vel rukkolt elő jóformán a semmiből. Igazság szerint ha valakikből, hát belőlük simán kinéztem volna, hogy minden előzetes duma ellenére mégis az Emperor Of Sand után küldenek pár hónapon belül egy újabb teljes anyagot csak úgy váratlanul, de azért a trollkodásnak is van határa. Még náluk is…
A Cold Dark Place-t meghallgatva egyébként valahol érthető, miért nem fért fel ez a négy, alapvetően Hinds ötleteiből kinőtt szám a Once More ’Round The Sunra, illetve az idei albumra. Viszont az se tévesszen meg senkit, hogy a dalok alapötlete a banda legkülöncebb, legbizarrabb figurájától – és nem mellesleg legjellegzetesebb fazonjától – érkezett: ezek összességében száz százalékos Mastodon-témák, nem olyan, néhol igencsak idegtépő kísérleti zenék, mint amiket Brent korábban önállóan kihozott ilyen-olyan formációiban. Ez mondjuk érthető is, mivel a nóták laza vezérfonalát egy szakítás története és feldolgozása adja, ezt pedig ugyebár nem lehet kattant, rajzfilmzene-szerű dallamfordulatokkal visszaadni. Illetve lehet, csak nem jelen zenekari keretek között…
A fentiek fényében nem meglepő, hogy összességében talán a Cold Dark Place a Mastodon legmelankolikusabb kiadványa eddig, de ahogy említettem, senki se számítson azért valami radikálisan másra vagy eltérőre. Az összhatás inkább két tényezőnek köszönhető: egyrészt annak, hogy eleve a bandától szokatlanul kimérten, lassan startol a minialbum a North Side Starral, ami alapból megadja a folyásirányt, másrészt annak, hogy ezt a négy dalt így egybefűzve kaptuk meg. Az utolsó két albumon, itt-ott elcsepegtetve igazából egyiket sem érezné senki különösebben formabontónak. Így, egyben viszont mégis sajátos hangulata lesz a kiadványnak. És akkor ezen a ponton ismét eljutottunk oda, mennyit számít egy adott album vagy EP felépítése, szerkesztése…
Hogy végre a négy dalról is mondjak valamit: szerintem egyértelműen a másodikként érkező Blue Walsh a legerősebb tökéletesen eltalált húzásával és óriási refrénjével, ami már egyetlen hallgatás után is az ember zsigereibe mászik, nem nagyon lehet szabadulni tőle. Nálam ez akár a 2014-es, akár az idei lemezen a csúcspontok közé tartozott volna, hatalmas darab, tökéletesen példázza, mitől ennyire kivételes ez a zenekar. De ugyanígy rengeteg felfedeznivalót rejt magában az említett North Side Star és a záró Cold Dark Place szomorú, tényleg hideg és sötét hangulata a maguk pszichedelikusan utaztató, szokásos hangszeres rafinériákkal telepakolt sodrásával. A legfrissebb Toe To Toes pedig pont jól jön harmadikként, mert egyenesebb vonalú, rockosabb lendületű téma, kicsit felrázza az embert az anyag nem túl vidám utazása közben.
Ezen túlmenően nem nagyon tudok mit ideokoskodni erről az EP-ről, vérbeli Mastodon-cucc az elvárt minőségben, sajátos hangulattal. Szokásosan nagy zene korunk egyik legjobb metalcsapatától.
Hozzászólások
Bevallom őszintén itt-ott nyirbálhattak volna a játékidőből, a Toe to Toes illetve a címadó valóban vérbeli Mastodon agyasság, csak a melankolikusabb oldalról, de a másik két számot talán egyszer vagy kétszer hallgattam meg, annyira nem éreztem jónak őket és meg is tudom érteni, hogy miért lett ebből EP. Fura, mert 2014-ben nagyon vártam ezeket a számokat, így most már nem olyan nagy durranás (mondjuk engem az Emperor of Sand sem fogott meg annyira, mint a korábbi albumok, ahol mindig éreztem valami pluszt az előzőhöz képest, itt most csak csillapította az új Mastodon iránti vágyamat :D)
Egyébként a Fiend Without a Face szerintem nagyon jó kis projekt, nem is gondoltam volna, hogy másik műfajban is ennyire sajátosan és ízesen tudnak hozzányúlni a dolgokhoz