Shock!

A stílusalapítók, akik saját korlátaik csapdájába estek, míg a követők izgalmas, új utakat járnak be. A Meshuggah hosszú évek óta belemerevedett saját magába, ám ők is pontosan tudják ezt. És cseppet sem bánják. A zenekar a második lemez óta rátért egy nyílegyenes ösvényre, amin önmagukat fejlesztették tökélyre, mindeközben létrehoztak egy saját, külön zenei stílust, aminek tengernyi ága nőtt. A Meshuggah a gyökér, a törzs, az erő, az életadó. Már messziről nézik a saját maguk által növesztett fán a leveleket, gyanítom, nem is nagyon érdekli őket, mi történik a távolban. Egy monolit a zenekar metálszcéna zordabb, ámde kiemelkedő nyúlványában, és előzetes belehallgatás nélkül is kilencven százalékosan körül lehet írni, milyen az új lemez. Komor, nyomasztó, energiadús, kimerítő, monoton és mégis sokszínű. És mivel ötvenes arcok lettek, feltehetően kicsit belassultabb, nyugodtabb, a saját meshuggahisztikus értelmükben.

Amikor realizáltam, hogy az utolsó, számomra maradandóbb lemezük, a Koloss 2012-ben jelent meg, pár percre totálisan lezsibbadtam: igaz, azóta egy album kijött tőlük, de tíz év akkor is rengeteg. Mennyi minden történt ezalatt, mi minden lett gyökeresen más, és hányszor NEM vettem elő a Kolosst, hogy meghallgassam... Pedig ha valami, ez a lemezcím tökéletesen kifejezi a zenekar lényegét, és maga az album is nagyszerűen sikerült annak idején. Csak hát most már 2022-t írunk, és az eltelt idő ellenére ők is belátták szép lassan: nem csak a közönség ébredt rá, hogy megváltoztathatlanok. Az Immutable olyan, mint egy régi kedvenc ruhadarabod, amit húsz éve féltve őrzöl, és még mindig pont kényelmes, nem szakadt, tökéletesen illik a testedre.

A mostani bő egy órás Meshuggah-masszából számomra rögtön kiemelkedik a sejtelmes, szinte hipnotikusan nyugis Broken Cog (mikor volt ilyen Jens Kidman bármikor is?), e meglepő kezdés után akár Meshuggah-standardoknak is mondhatnánk a következő dalokat: a tempó gyorsabb, Kidman újra üvölt. A lemez másik különleges pontja a kilenc és fél perces, pusztán instrumentális Hagström-szerzemény, a They Move Below, amelyben bő két percig nincs is torz gitár és dob, ez a kicsit letisztultabbnak tűnő, hömpölygős zenei utazás üdítő élményként fog hatni rád is. A másik két instrumentális szösszenetet, a kétperces Black Cathedralt és a záró akusztikus Paste Tense-t nem tudom értelmezni, illetve azt a részét nem, hogy miért kerültek fel ezek is az egyébként is túlnyújtott lemezre. A többi dal igazából olyan, mintha egy Meshuggah-generátor köpte volna ki őket, a lemez hangulata számomra komor, többnyire szürke színeket, és egy kopár, utópisztikus, világégés utáni tájat mutat.

A hangzást szokni kell, elsőre furcsa volt ez a túlságosan is a mélyekre épülő hangkép, de ha rááll a füled, érthetővé válik a plusz domináns erő, ami miatt ezt a megoldást választhatták, de nem állítom, hogy meg fogod szeretni, ahogy most megszólalnak. Egy órán keresztül borzasztóan sok és fárasztó tud lenni ilyesfajta szónikus nyomasztás, számomra ez pont húsz perccel több, mint amit per pillanat szívesen elviselek. De némi töprengés után arra jutottam, hogy nem kizárólag a hangzás miatt idegenkedem az új dalok többségétől.

Eddig mindig azon a véleményen voltam, vezetés közben tilos Meshuggah-t hallgatni, mert könnyen életveszélyessé válhat, ahogy rátapad a lábad a gázpedálra. Ezeket a dalokat már bátrabban hallgathatod vezetés közben is a többnyire visszafogott tempó és másféle hangulati elemek miatt. Nehéz bármiféle pontszámmal értékelni a lemezt, mert TÉNYLEG pontosan tudod, mit kapsz, mielőtt belehallgatsz, az pedig, hogy aktuálisan miképp hat rád ez a lemez, egyéni ízlés, élethelyzet kérdése. Ismerős érzés hallgatni, de objektíven nézve nem érzek AKKORA revelációt. Zeneileg perfekt, mégis nehéz, sőt, olykor kimondottan kellemetlen érzés hallgatni, túl tömény és nyomasztó ahhoz, hogy kedvem legyen rendszeresen barátkozni vele, az élményhallgatás része ezúttal elmaradt. Hozzáteszem: legközelebb kizárólag hathúros gitárt engednék Tomas Haake és Mårten Hagström kezébe. Korábban nagyrészt Tomas Haake volt a zenei agytröszt, most Hagström nagyobb teret kapott, és Dick Lövgren is több helyen otthagyta a zenei gondolatait. (Fredrik Thordendal nevét csupán négy dalnál jegyzik, és csak a gitárszólók miatt, hosszú évek óta eltűnni látszik el a zenekar mindennapjaiból.)

Kellenek állandó dolgok az életünkbe. Tárgyak, filmek, zenék, útvonalak, amelyek egyfajta útjelzőként világítanak előtted. Azok a biztos pontok, amihez visszamenekülhetsz, ha baj van, ami otthonos és megnyugtató. Nem mindenkinek való a Meshuggah zenéje, de ha egyszer valamiért ráéreztél, ez is egyfajta biztos pont lesz. És teljesen mindegy, hány év múlva hallgatod meg újra bármelyik lemezüket. Az érzés ugyanaz marad. Megváltoztathatatlan. Még akkor is, ha ezúttal távolabbi és óvatosabb a barátkozás.