Shock!

Íme, itt van az új Meshuggah album, hallgassa hát mindenki, aki szereti metalban a szokatlant, az úttörőt, meg azt, ha valaki saját korlátai között mozog évek óta. Na igen, a Meshuggah mára műfajteremtő zenekarrá vált – nem szeretném sokáig borzolni a T. Olvasók idegeit a djent stílusmegjelöléssel –, mert ugye a matekmetal, extrém metal skatulyát már egy ideje kinőtték a svéd fiatalemberek. Azon meg teljesen felesleges morfondírozni, hogy miért nem vágnak bele valami szokatlanabba, és Jens Kidman miért nem képes többre a végtelenül monoton és hosszú távon lélekölő, hideg üvöltözésnél. A hetedik lemez tájékára talán feltűnhetett már mindenkinek, hogy a Meshuggah-nál jó ideje minden a ritmusra épül, és nyoma sincs a korai lemezeken hallható dalszerűbb szerzeményeknek. Bizonyos szemszögből nézve azt is mondhatjuk, hogy akkor még bátrabban fogalmaztak.

Szeretem a zenekart, egészen régóta, azt is mondhatnám, hogy bizonyos időszakban kimondottan elfogultan szemléltem a tevékenységüket, ám ez a rajongás az utóbbi pár évben valamelyest csillapodott. Mostanában viszonylag ritkán támad kedvem meghallgatni a lemezeiket, bár talán csak azért, mert rendkívül nyomasztó világot tárnak elénk, én meg minek nyomasszam magam direkt? Ha megint jönnének koncertezni, persze azonnal mennék, élőben egyszerűen félelmetes az az energia, amit kapunk tőlük, és ezzel felesleges is vitatkozni. Most viszont konkrétan az a helyzet állt elő, hogy már hozzáférhető volt a lemez vagy egy hete, én pedig meg még mindig nem vettem rá magam arra, hogy végighallgassam. Aztán amikor mégis rászántam azt az egy órát, a második dalnál már éreztem, hogy ez most nekem nagyon be fog jönni.

Nehezen lehet körülhatárolni, miért kicsit más a Koloss, mint az előző albumok, mivel a Meshuggah még mindig nem lett verze-refrén-verze sablonokat gyártó csapat. Ám ezúttal valahogy izgalmasabbak a számok, szerteágazóbb hangulati elemeket szőttek bennük egymásba. Ha a Meshuggah szokványosnak korántsem mondható lemezein végigtekintünk, akár azt is ráhúzhatjuk a Kolossra, hogy ez a „fekete lemezük", noha ezt már most, a megfogalmazás pillanatában túlzásnak érzem. De abban bizonyára egyetérthetünk, hogy hosszú idő óta nem voltak ennyire változatosak. Ugyan a nyitó I Am Colossus annyira még nem meglepő, itt még nagyjából rezignáltan fogsz sóhajtani, hogy most sem történt semmi különös, de a következő The Demon's Name Is Surveillance már egészen biztosan magával fog ragadni. A Meshuggah-nál ugyan értelmét vesztik azon szavak, hogy „zsigeri" meg „groove", de itt mégis ez a két jelző ugrott be. Fogalmazhatnék úgy is, hogy ez a dal meshuggah-isztikus csúcspont, és megkérdőjelezhetetlenül szenzációs, amit Tomas Haake és Fredrik Thordendal egymásba csavart. Ha erre nem szökik fel az adrenalinszinted, ne is próbálkozz tovább a lemezzel! Nem is baj, hogy ezután a Do Not Look Down aránylag megnyugtató, ami után az album (számomra) másik meglepetése, a Behind The Sun következik. Ilyen lassú, komor, szinte doomosan vánszorgó számot hirtelen nem is tudok felidézni tőlük.

A szemfüles megfigyelők már most észlelhették, hogy valóban sokszínű anyaggal rukkoltak elő a derék svédek, mert például az első négy szerzemény gyökeresen más arcot mutat, mint ahogy az ötödik The Hurt That Finds You First is, amely helyenként már-már punkos ízekkel borzolja a rajongók simának korántsem mondható idegeit. Az első hallgatások alkalmával valahogy azt éreztem, hogy ugyan néhány szám elsőre bejött, de van néhány, amivel nem tudok mit kezdeni. Ez mára annyiban módosult, hogy mindegyikben találok számomra izgalmas motívumot, noha hosszú távon azért még mindig úgy érzem, időnként kell egy kis szünet a Koloss második felénél.

A második etapból a Break Those Bones Whose Sinews Gave It Motion nyerte el szimpátiámat már rögtön, nem is értem, hogy lehet néhány hanggal ennyire kísérteties hangulatot teremteni, de egy rémálmokkal telizsúfolt éjszaka után nem biztos, hogy ezzel szeretném nyitni a napomat. A Swarm is hozza azt a sajátosan fura lüktetést, amit többször fel lehet fedezni a Kolosson, noha itt még idegborzolóbb módon vezetik elő ezt, amit Fredrik Thordendal gitárszólója a végletekig fokoz. A Demiurge a végén meg konkrétan egy kíméletlen présgép, ennél iparibb zene 2012-ben egyszerűen nem létezik. És az elmúlt ötven percet pedig egy „akusztikus" instrumentális négy és fél perccel zárják.

Egyébként ahhoz, hogy megtudd, milyen a Koloss, elég ránézned a borítóra, és máris érezni fogod, mire számíthatsz, meg ugye nem meglepő módon a lemezcím is rendkívül sokat elárul a zenéről. Rád telepszik, kicsit agyon is fog nyomni, de igazából nem fogod bánni egy cseppet sem. Az meg egyáltalán nem érdekel, hogy milyen kütyükön vették fel a lemezt, teljesen felesleges vérre menő vitákat gyártani arról, hogy jól szól-e vagy sem – nyilvánvalóan pontos céljuk volt ezzel a sounddal is, a Meshuggah sosem tűnt egy ésszerűtlen csapatnak. És az sem kétséges, hogy az elkövetkezendő években megint sokat fognak beszélni erről az albumról.