Shock!

A Meshuggah szent tehén, így aztán az ember mindig illő tisztelettel igyekszik közelíteni hozzájuk, ám nálam az utóbbi években nem szoktak mindig jól végződni ezek a kísérletek. Nyugodtan nevezz begyepesedettnek, de én bizony a mai napig a Contradictions Collapse-et és a Destroy Erase Improve-ot – meg persze a közéjük ékelt None-t – tartom a svéd pszichopaták csúcsalkotásainak, meg még némi jóindulattal csapjuk ezekhez hozzá a Chaosphere-t is. Az azóta született lemezeiket is elismerem, koncerten pedig elementárisak, de tartom: a zenekar a folyamatos kísérletezések mellett is nagyon betokosodott a saját világába az évek során. És mivel ez a világ meglehetősen markáns, illetve nem is túl változatos, viszonylag ritkán támad ingerenciám arra, hogy hallgassam az újabb dolgaikat. Hosszú évek visszafogott lelkesedése után a legutóbbi Kolossnál éreztem először, hogy valamit megint megmozdítanak bennem, az új album pedig szerencsére ezt a tendenciát folytatja. Olyannyira, hogy igazából a '90-es évek vége óta nem tetszett annyira semmi tőlük, mint a The Violent Sleep Of Reason – miközben borítékolható, hogy sokaknak épp az lesz a bajuk ezzel a lemezzel, ami miatt nekem így bejön.

Persze ezzel együtt is nehéz pontosan megfogalmazni, miért érzem ütősebbnek ezt az anyagot, mint a 21. századi Meshuggah-lemezek gyakorlatilag mindegyikét. Annyi bizonyos, hogy a banda most állítólag végig élőben dolgozott a stúdióban, de nem tudom, csak ennek köszönhető-e az a lendületesebb, magát könnyebben megadó jelleg, ami szerintem egyértelműen jellemzi a The Violent Sleep Of Reasont. A zenekar stílusa természetesen most sem változott, viszont határozottan direktebbnek érzem most ezeket a szerzeményeket, sőt, ha a szó hagyományos értelmében lenne bármi jelentése is a Meshuggah esetében a „dalközpontú" jelzőnek, akár még ezt is megkockáztatnám az új lemezzel kapcsolatban. Mint mondtam, biztos lesz, akinek nem nyeri el a tetszését ez a megközelítés, nálam viszont nagyon is nyerő, mert az évek során abszolvált egyes kísérleteik értelmezéséhez, megemésztéséhez bizony bevallom, kevésnek bizonyultam.

Nos, ehhez képest az új lemez mindjárt három olyan dallal nyit, amelyeket Meshuggah-szinten akár slágernek is nyugodtan nevezhetünk. A Clockworks ugyan a maga hét perc fölé kúszó játékidejével az album leghosszabbja, mégis meglepően könnyen elkapja az ember fejét, a kurta kis gitárdíszítések pedig még a maguk jelzésszerű, óvatos volta ellenére is nagyon-nagyon jót tesznek neki. Az elsőként bemutatott Born In Dissonance és a kíméletlen MonstroCity pedig még tovább mennek, és már pár hallgatás is elég ahhoz, hogy véglegesen beegyék magukat az agyadba. Biztos félművelt, felületes pózer vagyok, de nekem nagyobb tételben pont az efféle arcbamászó, jól megformált dalok – ha cinikus akarok lenni: igazi dalok – hiányoztak a zenekar repertoárjából a 2000-es években. Azok a számok, ahol ugyan a szokásos vonszolós-döngölős-agydaráló riffek meg persze Tomas Haake nem evilági ritmusai viszik a prímet, és Jens Kidman is a szokásos monoton üvöltözést hozza, de mégsem kell közben ide-oda kapkodnod a fejedet, hogy akkor ez most mégis micsoda, meg miért történik. Nyilván írtak néha ilyeneket az első korszak után is – az obZen Bleedje vagy a Koloss Do Not Look Downja ugrik be elsőként –, de a kelleténél mindenképpen jóval kevesebbet, így marhára örülök neki, hogy ezúttal mintha ez a megközelítés hatná át a lemez jelentős részét. Mondjam, hogy kevésbé tűnnek öncélúnak? Oké, mondom. És emiatt egyben az élő fellépéseik brutális energiája is sokkal inkább átjön erről az anyagról. Utóbbi összhatásban pedig már bizonyosan szerepet játszott az élő lemezfelvétel is.

A lényeg amúgy nagyjából ennyi. A Meshuggah ezúttal nem akart minden eddigi munkájánál betegebbet alkotni, nem akartak különösebb kísérleteket lefolytatni, nem akarták, hogy a következő hónapokban minden gitáros, basszer és dobos az aktuális témák pontos kikódolása közben kapjon agyvérzést. Ehelyett simán csak írtak tíz többé-kevésbé tényleges dalt a saját stílusukban, és ugyan a kezdés elementáris hatása nem feltétlenül jön vissza a folytatásban, de még a legbetegebb tételeken belül is aránylag könnyű eligazodni. Mindez persze Meshuggah-mércével értendő, hiszen ha valaki eddig sem értette a bandát, az garantáltan nem a doomosan borult riffeket is hozó, roppant nyomasztó By The Ton vagy a puszta kézzel kiszaggatott beleidet megzabáló, majd azokat rád visszaokádó címadó hallatán válik majd fanatikus rajongóvá. Az amúgy szokásosan elborult Stifled éteri zárására ugyanakkor egyből felkapod a fejedet, és az ebből kifejlődő, a banda mércéjével a végére szinte már-már monumentálissá fejlődő Nostrum is igazi csúcspont. És még mintha az amúgy szokásosan sűrű és tömény hangzás is emberarcúbb lenne most.

Az utóbbi években gyakran mondogattam olyanokat, hogy szívesen hallanék egyszer egy másik irányban radikális Meshuggah-albumot a Nothing-féle emészthetetlen borulatok ellenpontjaként, és tényleg így van: tök érdekes lenne egyszer megtapasztalni, miként játszik kicsit dallamosabb muzsikát ez a csapat. Noha biztos vagyok benne, hogy ebben az esetben sem lenne semmi kommersz a zenéjükben, tudom, hogy aligha merészkednek majd valaha is ilyen területekre. De nem is akarok telhetetlennek tűnni, mert bizonyos értelemben véve, részben már a The Violent Sleep Of Reason hallatán is teljesült a kívánságom. Nem váltottak, nem adtak fel magukból semmit, mégis sokkal szívesebben rakom be ezt a lemezt tőlük, mint az elmúlt bő másfél évtized termését. Elfogadom, ha egyes puristák visszalépésként értékelik majd ezt az albumot, sőt, még akár egyet is érthetek velük – én viszont pont erre vártam Fredrik Thordendaléktól, és ez meg is ér számomra egy kilencest.