Shock!

A Meteor művésznév egy kolumbiai zenészt rejt. A medellíni illetőségű, civilben amúgy grafikusként, dizájnerként dolgozó Jorge Reyes korábban különböző rockbandákban játszott, az utóbbi években azonban szólóban nyomul, és a mifelénk is egyre népszerűbb synthwave irányzat egyik legelismertebb alkotójává fejlődött. Mielőtt feltennéd a kérdést, hogy de akkor mit keres itt, válaszolok is: Reyes még az amúgy is rengeteg metalos hatást, áthallást felvonultató vonalon belül is a leginkább rockeraggyal komponáló zeneszerzők közé tartozik – nem mellesleg pedig az egyik legjobb is mind közül. 2016-os Parallel Lives lemeze nálam simán ott volt az utóbbi évek legtöbbet hallgatott albumai között.

2018-ban két Meteor-lemez is kijött, ezek közül a White Crows az úgymond „hagyományos" soralbum, a Voyage Into Darkness pedig hivatalosan nézve soundtrack, amely egy kisköltségvetésű sci-fihez, az Alien Expeditionhöz készült. Hangulatuk, felépítésük ebből következően némiképp eltérő, a stílus viszont azonos, és a minőség is egyformán magas mindkettő esetében, így aztán logikus is őket egyben kitárgyalni. Nálam mindkét anyag rengeteget szólt az utóbbi hónapokban, és egyelőre nem nagyon hallok megfáradást Reyesnél, amit nem annyira értek, ugyanis aránylag gyakran jelentkezik új művekkel. Persze ellentétben több hasonszőrű kollégával – Perturbator, Carpenter Brut, Dance With The Dead – Meteor sajnos nem turnézza körbe a világot, szóval több ideje is marad az alkotásra.

És hogy milyen is ez a zene? Bátran merem ajánlani mindenkinek, aki nem hagyja magát törzsi alapon megvezettetni, mondván, hogy amiben nem zúz állandóan a gitár, az automatikusan szar. De ha már itt tartunk, Meteor esetében valójában annyi a lényeg, hogy egy csávó rockzenészi aggyal ír kicsit más megközelítésű, más hangszerelésű muzsikát, és a hangzásképet alapvetően domináló védjegyszerű, terminatoros-johncarpenteres szintetizátorok mellett továbbra is komoly szerepet játszik nála a gitár, méghozzá nem kizárólag minták formájában. Példának okáért a White Crows nyitónótája, a When The Moon Rises ugyanúgy elmenne instrumentális AOR-nak, mint ahogy nevezhetjük nyugodtan synthwave-nek vagy darksynthnek is, a skatulya igazából halálosan mindegy. A lényeg annyi, hogy Reyes hihetetlen ötletáradattal, óriási dallamokkal teli, tökéletesen felépített, fogós, grandiózus atmoszférájú dalokat ír, és 2018-ban két teljes albumot is sikerült megtöltenie ilyenekkel gyakorlatilag üresjárat nélkül. Ez azért nem gyenge teljesítmény...

Ebből következően ebben a zenében ugyanúgy találhat magának csemegéznivalót egy Harold Faltermeyeren, Jan Hammeren, John Carpenteren felnőtt szintipop-fanatikus, mint mondjuk egy Dream Theateren vagy Metallicán szocializálódott arc, netán a '80-as évek dallamos rockzenéinek híve. Ha pedig éppen nagyon elszáll Reyes agya és keze, akár egy dalon belül is képes egyesíteni az összes stílusjegyet, megspékelve ezeket akár korszerűbb elektronikus ízekkel is, halld például a White Crows egyik legelektronikusabb, legcyberpunkosabb tételét, a Fugitive-ot... És tényleg nem tudom eleget hangsúlyozni, mennyire ért a figura a hangulatteremtéshez. A címéhez passzolóan sejtelmes-erotikus Lustban például úgy csavarja egymásba az andalító szintifutamokat a mindig pont legjobbkor megszólaló gitárhangokkal, hogy tanítani kellene. Amikor pedig a végén még a száz százalékos hard rock riffelés is beérkezik, már tényleg csak elismerően mosolygok... De a Fear The Bonest is nyugodtan említhetném, ami mondjuk Steve Stevens vagy Doug Aldrich előadásában tényleg simán ott figyelhetett volna akármelyik nagy vadászrepülős filmsikerben a '80-as években. (2018-ban ehelyett egy F-14-es szimulátorszoftver főtémája lett, hiszen változnak az idők.)

A két lemez közül a Voyage Into Fear már csak jellegéből fakadóan is kicsit lassabb, még inkább rámegy a sci-fis/geekes atmoszférateremtésre, így inkább hangulatzene, mint a White Crows, de nem szívesen dönteném el, melyik a jobb a kettő közül. Így aztán maradjunk annyiban, hogy nálam Meteor 2019-ben is ott lesz a mindennapok soundtrackjei között, ez a két album is simán maximális teljesítmény ezen a csapásvonalon. Igazából csak azért nem vésem be rájuk a tízest, mert továbbra is a Parallel Livest érzem etalonnak Reyestől, és úgy érzem, azt a lemezt nem sikerült felülmúlnia most sem. Ismét csak azt tudom elmondani, amit majdnem egy éve a Leather Teeth kapcsán: nem az a lényeg, hogy min, hanem hogy mit. A hangszereléssel, a címkékkel ne foglalkozz, ez szimplán csak óriási muzsika, akárhogy is hívjuk.