Midnight ugye a Crimson Glory énekeseként vált legendássá már nagyon fiatalon; azt az énekteljesítményt pedig, amit az elsőkét Crimson Glory lemezen hozott, azt sem überelni, sem utánozni sem tudta azóta senki. A sikertől talán kicsit megzavarodva és a metal skatulyából kilépni akarván pedig ráerőltette zenei ízlését társaira is, aminek eredménye egy olyan harmadik Crimson Glory album lett 1991-ben, amelyet a legtöbben utálnak, mert amúgy valóban semmi köze a csapat eredeti stílusához. Mégis, az anyag fantasztikus, nekem személy szerint óriási kedvencem, és valószínűleg ezzel sokan mások is így vannak, legfeljebb titokban.
Nyilvánvaló, hogy a Strange And Beautiful készítésekor beszivárgott a kreatív folyamatba az akkoriban dúló Led Zep-láz is, de a Crimson Glorynak valahogy sikerült még változatosabbá tennie muzsikáját. A névhasználat kérdése gyakran felmerül, ebben az esetben sem volt ez másképp, talán többeknek tetszett volna/tetszene az az album, ha Midnight néven jön ki. Mindenesetre a Strange nagy rajongójaként valami hasonlót vártam a faszi első igazi szólóalbumától is – meg kell mondjam, óriásit csalódtam. Ami ezen a lemezen hallható, az nem más, mint a zaklatott, útkereső, önmagával tisztában nem lévő művész zavaros lelkivilágának tükörképe. Persze azt tudjuk, hogy a srácnak komoly gondjai voltak az alkohollal, de mára rendbejött, tehát valóban egy igen zűrös időszak lenyomatául szolgál ez az anyag. Értem én, mit akar kifejezni ezzel a lemezzel, de attól még igencsak nehezemre esik a hallgatása. Helyenként kimondottan idegesít, egyes pillanatokban viszont pedig még tetszeni is tud. Mondjuk elég ritkán...
A Led Zep mánia még mindig érződik a zenén, de korántsem olyan izgalmas formában, mint akár a Strange lemezen, akár bármelyik akkori Zep-imádó/másoló zenekar (Kingdom Come, Badlands, Katmandu, Steelheart...) produktumain. Mindnight hangja továbbra is teljesen egyedi, szenzációsan jól énekel; tök jó kis betétek vannak a zenében (keleti hangszerek meg ilyesmi), mégis, összességében nézve egy érthetetlen, emészthetetlen katyvasz az egész. Igazán jó dalok tulajdonképpen nincsenek, csak majdnem: War, Pain, ezek pl. alapvetően nem rosszak, de rendkívül fárasztóak, afféle punnyadt alternatív rockzene benyomását keltik.
A címadó tétel tulajdonképpen kellemes, hiszen nem más, mint egy akusztikus, fuvolás merengés – ekkor jut eszembe az, mennyire jó is lehetett volna akár a lemez, ha minden dal ilyen rajta és nem zajong feleslegesen az elektromos gitár... 6 perces időtartama ellenére ugyanis ez a szám nagyon jó és szép, sőt felkavaró tud lenni. Akárcsak a Lost Boy, amely ráadásul full Zep. A záró Cat Song meg olyan, mint valami amerikai bárzene egy kamionos filmből – nem könnyű tehát fogást találni az albumon. Ez egy igazi, hogyismondják, „művészlemez", amit Midnight elsősorban saját magának készített és ami nagyon fontos ahhoz, hogy tisztába jöjjön ezzel a „saját magával" és hogy a jövőben ismét nagy dolgokat alkothasson, akár a Crimson Glory berkein belül (tavaly ugye nagy hír volt az állítólagos újjáalakulás), akár szólóban. Én drukkolok neki, de elég sanszos, hogy a Sakada-t soha az életben meg nem hallgatom többé...
