A Morpheusszal először a 2003-as pesti Nevermore bulin találkoztam, ahol az utolsó pillanatban ugrottak be az Arch Enemy helyére. Ilyen szituációban egy cseppet sem könnyű bizonyítani, ennek ellenére kimondottan szimpatikus volt a zenekar, méghozzá nemcsak azért, mert jól játszottak: a magyar heavy metal bandák többsége által járt jól kitaposott, kicsit germán, kicsit brit, de leginkább levetkőzhetetlen Pokolgép, Ossian befolyásoltságú ösvény helyett erősen Iced Earth-ízű, amerikai power-típusú zenét szólaltattak meg.
Az Élet és halál a zenekar kettes lemeze, ami egyébként még tavaly jelent meg, de hozzám csak nemrég jutott el. Az Iced Earth továbbra is ott van bennük, de a hasonlóság már kevésbé arcbamászó, kicsit jobban igazodnak a tipikusabb magyar metal főáramhoz. Nem tudom, van-e ennek valami köze ahhoz, hogy Paksi Endre volt a zenei rendező, de a magam részéről egy kicsit sajnálom a dolgot. Ennek ellenére az Élet és halál egy kimondottan korrekt album fogós és jól megírt dalokkal. A nyitó Kezdd újra! tempója és fő gitártémája például csont Iced Earth, ez a vonal nagyon-nagyon fekszik nekik, a refrén fogós, kellemes a szóló is. Az Élj a mának! már nem Jon Schafferéket idézi, itt inkább legendás zenei rendezőnk bandája jutott eszembe, az énekdallamról meg a klasszikus Pokolgép. A Lázadj fel! a két vonal keveredése, ez az egyik legjobb szám a lemezen, de a Faust is igen erős. Külön kiemelendő a két gitáros – Horváth Lajos és az azóta már kilépett Pozsega Péter – összjátéka.
A magyar bandák tipikus hiányosságai azért itt is megvannak, gondolok itt elsősorban az ének és a szöveg kérdésére. Félreértés ne essék, Könnyű Tamás hangja nem hamis, nem fülbántó vagy ilyenek, de néha kicsit olyan, mintha nem ösztönös rock/metal énekes lenne, hanem valaki, aki csak úgy véletlenül odakeveredett egy banda élére, valahogy afféle „civil" benyomást kelt itt-ott. Ez különösen a Megkövült barátságban zavaró. A fő példakép Matt Barlow mellett hangjának tónusában egyébként Kalapács mellett egy kis Ville Laihialát érzek a rekedtebb részeknél. Nem tudom, létező hatás-e náluk a Sentenced, de ez mindenesetre egy cseppet sem áll rosszul Tamásnak (a sikolyokat viszont én nem erőltetném a helyében). A szövegek tipikus magyar metal szövegek, a „rokkervagyokvállalom"-típusú ostobaságokat hála a jó égnek megspórolták, itt nincs is nagy gond, bár a versszakok zenére ritmizálása néhol nem igazán stimmel, amitől kicsit fura és erőltetett lesz a dolog párszor.
A hangzás hallhatóan nem dollárszázezrekből készült hiperprodukció, de élvezhető és arányos. A gitárok különösen jól szólnak, ami még azt is ellensúlyozza, hogy a dobok az én ízlésemnek egy cseppet puffogósak, a lábdobok pedig egyszerűen halkak.
Összességében dicséret illeti a Morpheust, mert ez egy jó album, a hazai metal anyagok hívei szerintem ne hagyják ki.
