Shock!

A Mother's Finest egy amerikai funk/rock-csapat, akik kisebb-nagyobb megszakításokkal a '70-es évek eleje óta aktívak, bár az utóbbi tíz-tizenöt évben azért nem mutattak túl intenzív életjeleket. Utolsó lemezük még 2003-ban jelent meg, azóta jobbára csak ilyen-olyan élő anyagok kapcsán lehetett hallani róluk, többször pedig be is szüntették tevékenységüket. 2014 óta viszont ismét itt vannak, és a helyzet komolyságát jelzi, hogy év elején új nagylemez is érkezett, méghozzá a csapat csaknem eredeti felállásától. A fő arcok, azaz a két alapító és konstans vokalista Joyce „Baby Jean" Kennedy és Glenn „Doc" Murdock mellett itt van természetesen Jerry „Wyzard" Seay bőgős, de visszatért az anno az első felállásban is érdekelt, az 1993-as világkörüli turnéból azonban kimaradt Gary „Moses Mo" Moore gitáros is. Akkor Moses Mo helyett az a John „Red Devil" Hayes pengetett, aki azóta is a csapat tagja, a dobos személyét leszámítva tehát elég fix felállással működik a Mother's Finest. Az ütős most is új fiú, bizonyos Dion Derek, a feka funk-rockerek hatosfogatát tehát ezúttal ő teszi teljessé.

Tulajdonképpen azzal, hogy Moses Mo kivételével afroamerikaiak játszanak funkos rockzenét a Goody 2 Shoeson, nagyjából már minden fontos információt el is mondtam a lemezről, azaz sejtheted, mivel lesz dolgod, ha bizalmat szavazol a Mother's Finestnek. Én pedig határozottan arra buzdítok mindenkit, hogy tegyen így, hiszen a lemez tele van remek dalokkal, amelyek némelyike ugyan sokkal inkább popzene, semmint hard rock, de olyan formában, hogy egy kissé nyitottabb rock- vagy heavy metal-kedvelő számára is élvezetes lehet a hallgatásuk. A Mother's Finestnek két igazán hatásos fegyvere van: az egyik a feelinges, lüktető, különféle stílusok (rock, blues, funk, némi elektronika) elemeit egybeolvasztó zenei alap, illetve Baby Jean, akinek varázslatos hangja tényleg megbabonázza az embert. Az N-Trance Da Ya Think I'm Sexy-jének alapdallamát újrahasznosító, nyitó Angels, a Shut Up vagy a záró, keményebb hangvételű My Badd is olyan vokalizálást hoz, amilyenre tényleg csak fekete énekesnők (meg Anastacia) képesek.

Épp ezért a Doc által előadott dalok számomra kevésbé is működnek, annak ellenére, hogy el kell ismerni, kellemes hangja van a fickónak, és a dallamérzékével sincs gond. A Cling To The Crosst például végig ő énekli, és ez a táncikálós, billegősen laza darab is okés, de ha már férfiének, akkor számomra az olyan erőtől duzzadó tételek jelentik az igazi vonzerőt a Mother's Finestben, mint anno a Black Radio Won't Play This Record Like A Negrója volt. Az ilyesmiből ezúttal viszonylag kevés van, de olyan remek dalokkal, mint az Another Day vagy az All Of My Life sikerül ellensúlyozniuk a zúzósabb pillanatok hiányát. Egyetlen rész van a lemezen, amellyel nem tudok megbarátkozni, mégpedig a Tears Of Stone rapbetétje, ami számomra túlzottan is a most futó mainstream legnagyobb szenzációit idézi. Ettől eltekintve azonban ez a végtelenül szomorú dal a lemez egyik legjobbja, Baby Jane pedig természetesen ebben is remekel.

A jobbára három-négyperces, fogós tételekkel operáló anyag gyakorlatilag hallgattatja magát, szóval ha nem csak az olyasfajta zenét tudod élvezni, amelyben megállás nélkül sikálnak a gitárok, netán nyitott vagy a lelazultabb dolgok irányába is, mindenképpen hallgasd meg a Goody 2 Shoest!