Shock!

A Mötley Crüe első tizeniksz évének jelentőségét nehéz lenne túlértékelni, de mostanra eljutottunk odáig, hogy hasonlóan bonyolult attrakció cinizmus nélkül nyilatkozni róluk. A bandára persze ma is megtelnek az arénák, de a koncertteljesítményük erősen vitatott (nem volt ez másképp a tavalyi budapesti fellépés kapcsán sem), meg úgy összességében, a Mötley tényleg ma is, szó szerint minden lépésével megosztja a közönséget. Volt itt leállás, hatalmas sikerű netflixes film miatt ismét feltámadt érdeklődés, majd – részben utóbbinak is köszönhetően – újjáéledés, mennybemenetel az évtized egyik legsikeresebb rockturnéjával, nagy vihart kavart, perrel kísért Mick Mars/John 5 helycserés támadás, és még sorolhatnám az apró színesítéseket... Szóval 2024-ben sem egyszerű náluk a sztori.

A fentiek fényében nálam az egyes számú kérdés, van-e bármi értelme új dalokat írniuk. Egyfelől ténylegesen működő csapatként, fellengzősebben fogalmazva alkotóközösségként, akár tetszik, akár nem, ez itt egy csaknem harminc éve halott formáció. Igen, tudom, ott volt a valóban kiváló Saints Of Los Angeles lemez, de azzal konkrétan egyetlen épkézláb és ténylegesen a névhez méltó produktumnál tartunk a '94-es album óta eltelt irgalmatlanul hosszú időben. Másfelől mind tudjuk: bár a Mötley nyomta fel és adta ki, a Saints valójában nem zenekari cucc volt, hanem egy Sixx/Michael/Ashba/Frederiksen-lemez. Amivel amúgy semmi gond, de a 2008-as anyag emiatt épp nem azt bizonyította, hogy ezeknek az arcoknak van még közösen bármilyen zenei mondanivalójuk.

A másik dilemma, hogy ha mindezt félretesszük, az arénákat akkor is a nosztalgia tölti meg rájuk. Ezzel sincs semmi gond, ilyen-olyan mértékig minden régi nagy banda ebben a cipőben jár, de látni kell: a közönség a Looks That Killért, a Wild Side-ért meg a Kickstart My Heartért fizet, és a többség akkor is sörért meg vécére megy majd az új nóták alatt, ha azok történetesen a világ legjobbjai. De ennél a korosztálynál ritkán járunk ebben a cipőben, és nem a Mötley szolgáltatja a kivételt a szabályra... Most mindenesetre akkor is itt ez a háromszámos EP, két saját szerzeménnyel meg egy feldolgozással. A Cancelledet és a Dogs Of Wart ráadásul Nikki és Tommy Lee írta John 5-val, vagyis tényleges zenekari darabnak tekinthetők.

Jellegét tekintve mindkét téma modernebb, morózusabb Crüe, vagyis a szokásos agyatlan promódumákkal ellentétben hangulatilag sem passzolnának mondjuk a Dr. Feelgoodra. De valahol azért bennük van a klasszikus éra soundja is, ez kétségtelen. Egyértelműen a groove-osan riffelő címadó a meggyőzőbb közülük, ez tulajdonképpen egész pofásra sikeredett (a fontoskodó szöveget viszont mintha kábé Tucker Carlson írta volna Ted Nugenttel, ide még elfért volna mutatóba pár eredetibb gondolat az elmúlt években unalomig koptatott közhelyek mellé). A komorabb, nem annyira nyilvánvaló Dogs Of War már nem adja magát ennyire, de pár hallgatás után meg lehet szokni. Nekem amúgy tipikus nagylemezes nótának tűnik, egy rajongóetető minialbumra, főleg felvezető klipként kiszemezgetve meglehetősen érdekes – és nem is feltétlenül szerencsés – választás, mert távolról sem sláger. Az EP-t egyvégtében hallgatva persze ez a maximum átlagos saját nóta is mindjárt felértékelődik a Fight For Your Right átértelmezését végigszenvedve. A Mötley feldolgozásai az egy szem Helter Skeltert leszámítva a klasszikus érában is büntetően szarok voltak, ám őszintén szólva nem hittem volna, hogy még a botrányosan pocsék Anarchy In The U.K.-t is sikerülhet vén fejjel alulmúlniuk először a Like A Virginnel, majd most ezzel. A Beastie Boys eredetijét nyilván én is szeretem, és végül is eljátsszák, de olyan végtelenül mesterkélten, ripacskodóan hat tőlük, hogy első hallásra szabályos szekunder szégyen vett rajtam erőt. Felejtsük is el gyorsan...

Egyébiránt meg: a Bob Rock-féle sound rendben van, John hi-tech gitárjátéka meg tudom, hogy sokak szerint nem illik a Mötley-be, de szerintem teljesen jól nyomja és autentikus is vele a végeredmény. Mars semmilyen szólóalbumának fényében nálam a bezzegmickezés is teljesen okafogyott. Vince Neil esetében éppúgy benne van a pakliban, hogy Rock kitaposta a belét a felénekléskor, mint hogy a frontember valójában nem is járt a stúdió közelében, és valami AI-os bűvészkedés eredményét halljuk itt. Utóbbiról is szólnak ilyen-olyan pletykák, én a magam részéről inkább erre tippelek, bár az igazságot nyilván sosem tudjuk meg. Akárhogy is, itt hálistennek Vince sem olyan, mint a koncerteken, és ez a lényeg.

Nem a világ nyolcadik csodája ez az EP, hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem lehet nélküle élni akár még Mötley-fanként is. De ezeknek a fazonoknak minden emberi számítás és a nagy számok törvénye szerint is éppúgy a föld alatt kellene lenniük, mint mondjuk Ozzynak, szóval önmagában már a tény is örömteli, hogy itt vannak. Ha meg képesek kierőszakolni magukból valami többé-kevésbé értelmes dolgot, az már csak a bónusz. A Cancelled legyen 8, a Dogs Of War 7, a Fight For Your Right meg 3, az átlagolva egy hatos. De lássuk be, még ezeknél az új daloknál is kevesebb tétje van annak, hogy én most itt Budapesten hány pontot vések be nekik.