Érdekes formáció megszületésének lehettünk tanúi az elmúlt hónapokban, hiszen az Mpire Of Evilben három egykori Venom tag érdekelt, és közöttük is Jeff „Mantas" Dunn, a brit trió legendás egykori gitárosa a főnök. Mantas mester fő társa az istentelenségben Anthony „Antton" Lant, aki nemcsak Cronos öccse, de a Venom dobosa is volt 2000 és 2009 között, a triót pedig maga Tony „The Demolition Man" Dolan énekes/basszusgitáros egészíti ki. Utóbbi a '80-as évek második felében, Cronos távozását követően volt a Venom frontembere egészen 1993-ig, és ezalatt három stúdióalbumon szerepelt, de játszott a gitáros 2004-es Zero Tolerance stúdiólemezén is. A Creatures Of The Black a trió bemutatkozó, kedvcsináló EP-je, amit valamikor 2012 elején követ majd a teljes nagylemez.
No, vajon milyen zenét játszhat három egykori Venom tag? Nem meglepően erősen venomosat. Mantas riffelése, gitárhangzása eleve annyira jellegzetes, hogy mindennek kölcsönöz egy speciális ízt, és ugyan sokan csak röhögnek az ős-Venom fakezűségén, azt azért jegyezzük meg: nem véletlen, hogy a newcastle-i trió korai lemezei alapvető hatást gyakoroltak a thrash, black és death metal színtérre. A Metallica meg a Slayer éppúgy másképp szólt volna nélkülük, mint a Celtic Frost vagy a Bathory, ez pedig olyasmit feltételez, amit nem lehet tanulni. Ez az éjfekete őserő továbbra is ott rejlik Jeff témáiban, aminek csak örülni tudok. Azt ugyanakkor azért tegyük hozzá: a Creatures Of The Blacken mindössze két saját dal szerepel, az anyag kétharmadát feldolgozások teszik ki. Bizonyára ennek is megvan az oka, én bevallom, nem látom sok értelmét manapság a hasonló kiadványoknak, de amolyan felvezetésnek kétségtelenül megfelel az EP, főleg, hogy a másoktól előkapart nótákkal is elég jól körbe lehet lőni a banda stílusát.
A Creatures Of The Black hallatán elsőre az a legfülbeötlőbb, mennyire szarul szól. Mantas gitárhangzása szokás szerint ellenállhatatlan, de kissé tompábban dörög a kelleténél, Antton dobjai pedig valami rémesen bénán puffognak. Isten mentsen attól, hogy a mai szanaszét triggerelt egyenmegszólalás után sírjak, de ez így akkor is gáz, és azért is kár, mert a zene tényleg ígéretes, még ha nem is vált világot. A sajátok közül már az örvénylő tempókra épülő Reptile is megnyerő, de a démonian görgő, aljas riffelésű címadó még ennél is ütősebb a maga fenyegető kriptaszagával, Tony acsarkodó, mégis igen rokonszenves üvöltözésével. Ráadásul egyik dal sem a '81-es nosztalgiára épít, mindkettőben akadnak modernebb szabású témák, megoldások, bár maga az atmoszféra ennek ellenére is összekeverhetetlenül venomos, és hát ugye a Venomnál is akadtak efféle korszerűbb megfejtések az utóbbi tizenegynéhány év albumain. Ami a feldolgozásokat illeti, egyik sem képvisel olyan nívót vagy rejt olyan extrákat, amitől a hallgató maga alá csinálna, de még ha nem is tettek hozzá semmit a négy klasszikushoz, szerencsére el sem vettek belőlük. Ennek megfelelően a Judas Priest Exciterje még Dolan bömbölésével is megőrizte a maga összekeverhetetlen karakterét, a Motörhead Motörheadje kimondottan ül ebben a vastagabb verzióban, és az AC/DC Hell Ain't A Bad Place To Be-je is korrekt. Talán még a KISS-féle God Of Thundert kell szokni egy cseppet, de igazából ezzel sincs gond: olyan, mintha egy agresszív részegre itatott Gene Simmons nyomná a jól ismert sorokat a metalosabb alapok tetejére.
A lényeg annyi, hogy a formáció abszolút életképesnek tűnik – még annak ellenére is, hogy nyilvánvalóan a kultikus státusz lehet a legtöbb, amit becélozhatnak maguknak, hiszen hallhatóan nem állnak mögöttük dollármillióktól dagadó befektetők. Ha engem kérdezel, ez az Mpire Of Evil név sem valami szerencsés, de annyit azért elértek, hogy kíváncsian várjam a teljes albumot. Mantas riffjei ma is kellemetlenül túlsúlyos vízibivalyként nehezednek az emberre – most már csak azt a fránya hangzást kellene egy kicsit rendbe tenni...
