Shock!

Amennyire tetszett a visszatérő What If..., annyira elszaladt mellettem a spontánabbra, koszosabbra vett legutóbbi Mr. Big-lemez, a ...The Stories We Could Tell. Nem volt vele különösebb gond, de valahogy nem is éreztem úgy, hogy állandóan hallgatnom kell. Van ilyen, nem is akarom túlagyalni a témát. A Defying Gravity már elsőre is rokonszenvesebb volt az előző anyagnál, és ez a benyomásom az alaposabb ismerkedés után is határozott maradt – noha a 2010-es albumot most sem ütötték felül szerintem.

Mindennek egyébként azért sincs különösebb jelentősége, mert az anyag alapján biztos vagyok benne: Eric Martinék baromira nem elemezgetnek semmit, amikor ráfordulnak egy új albumra, csak összejammelnek tizenakárhány dalt, aztán kész. Vén rókákról beszélünk, akik ráadásul a rockszakma legképzettebb hangszeresei közé tartoznak, és ezer formációban kipróbált, sokarcú dalszerzők is – szerintem nem izgatják magukat, simán csak mennek az ösztöneik után, és ez így van rendjén. Alighanem ennek köszönhető, hogy a Defying Gravity még azzal együtt sem nyúl vissza a korai éra – értsd: az első három lemez – hangulataihoz, stílusához, hogy egyébként megint korai producerükkel, Kevin Elsonnal dolgoztak a stúdióban.

A javarészt élőben rögzített album tehát inkább amolyan bluesosan spontán megközelítésű cucc lett, mintsem a Lean Into It 2017-es változata. Ez egyfelől maga után vonja, hogy aki valami retrós hajmetal-slágergyűjteményt vár a Mr. Bigre jellemző virgás-villantós-szuperszonikus kikacsintásokkal felturbózva, talán csalódni fog, másrészt viszont pont így hat igazán autentikusnak a végeredmény: fikarcnyi matek sincs benne, üvölt minden hangból, hogy igazi örömzenét hallunk. Teljesen nyilvánvaló, hogy egyetlen pillanatra sem erőltették meg magukat, amitől kapott a lemez egy roppant pozitív, napfényes feelinget, egyszerűen élvezetes hallgatni. Viszont – és ezt most értse mindenki jól – világot sem váltanak már vele, ez simán „csak" egy jó album, ahol adott esetben akár a hallgató hangulata is perdöntő lehet azt illetően, hogy egyes momentumait profik jutalomjátékának vagy rutinmunkának minősíti-e.

Mivel annak idején, a megboldogult '90-es évek első felében és derekán rommá hallgattam a Mr. Big lemezeit, én logikus módon az előbbi változat pártján állok, számomra ugyanúgy régi jó haverként integet ki a hangfalból Eric a maga ma is összekeverhetetlen hangjával, dallamvilágával, mint ahogy zsigerileg imádom Billy Sheehan védjegyszerű basszus-soundját és folyamatosan ott lévő futamait, illetve Paul Gilbert szólóit is. Szegény Pat Torpey helyett a lemez javarészét már Matt Starr ütötte fel, ami nyilván nem ugyanaz, de rá sem lehet panasza senkinek. Viszont a zenekar ezúttal is dalokban gondolkodott, nem pedig technikai bemutatóban. Ez persze hagyomány, hiszen már régen is éppen attól számítottak annyira különlegesnek, hogy noha minden pillanatban üvöltött a zenéjükből a fölényes hangszeres tudás, sosem rendelték alá az összképet az egyéni megmozdulásoknak. A legjobb példa erre ezúttal a Mean To Me című darab, amely számomra nemcsak a Defying Gravity csúcspontja, hanem egyben a 2017-es év egyik legnagyobb nótája is: Gilbert őrületesen gurgulázó, nem evilági riffje hallatán az ember egyből lefagy, ám ez a zseniális téma ezúttal is csupán egy a sajátosan melodikus-melankolikus rocktétel számos hangulati összetevője közül. Ahogy pedig a refrénben visszahozzák, és Eric agyból kiirthatatlan dallamot kanyarít rá, az bizony komplett rockzenei iskola.

A Mean To Me mellett mindenképpen a legjobb témák közé kívánkozik a virgázós megoldásokat zsírosan groove-os, bluesos környezetbe ültető 1992, amely csak szövegében nosztalgikus, és megint óriási refrént kanyarítottak hozzá, de kedvenc lett nálam a játékos címadó, a szintén megadallamos She's All Coming Back To Me Now, illetve a kifejtős, hétperces Be Kind finálé is. De ahogy írtam, az egész album jól hallgatható, és ugyan akad rajta két-három jellegtelenebb darab is, az összképbe belesimulva ezekkel sincs bajom. Szépen is szól a lemez, élő, földközeli és nyers a megszólalás, ugyanakkor kellően finom és tiszta is – pont olyan, amilyet a banda zenéje megkíván.

Régi rajongóként adhatnék akár magasabb pontszámot is, de úgy érzem, objektíven a nyolcas fejezi ki reálisan a lényeget. A Mr. Big már nyilván sosem lesz többé námbörvan, mint nájtínnájtitúban, de ma is öröm hallgatni őket, ebben a melegben meg aztán különösen jólesik a fülnek egy ilyen típusú lemez.