Ha szereted a zúzós thrash/crossover muzsikát, ma már nyilván nem szorul számodra bemutatásra a richmondi Municipal Waste, sőt, jó eséllyel láttad is őket szeptemberben, amint ízekre szedik a Dürert. Tony Forestáéknak élőben nem nagyon akad párjuk ezen a vonalon, ráadásul ez a másfél-két perces dühkitörésekre épülő, nem kicsit poénos megközelítésű retro-metal első-, másod-, sőt, harmad- és negyedsorban is koncertzene, így aztán annyira nem is érzem tragédiának, hogy a Massive Aggressive nem lett olyan ütős, mint a 2007-es The Art Of Partying vagy az azt megelőző Waste 'em All – Hazardous Mutation duó.
A Municipal Waste receptje alapvetően nem változott, hol szélvészgyors tempójú, hol fejleszaggató súllyal döngölő kalapálásokban gondolkodnak kiabálós énekkel, nyersen elüvöltözött csordavokálokkal, csupán jelzésszerű, sívítva eltekert rövid szólókkal. A zenéről továbbra is gyakran felrémlik az S.O.D., a D.R.I., az Exodus vagy a klasszikus Anthrax képe, ők pedig nyilvánvalóan büszkék is arra, hogy ilyen patinás neveket emlegetnek a zenéjük kapcsán.
A felszínen tehát a Massive Aggressive sem különbözik túl sokban a korábbi Waste lemezekből, én azonban ezúttal egyértelműen halványabbnak érzem a dalokat, kicsit mintha kimerülőben lenne a puskapor. Ryan Waste-ék nemcsak a baromkodásból vettek vissza némiképp, de kevesebb az azonnal fülbe ragadó, karakteres téma is, mint eddig, pedig alapvetően nagyon értenek ahhoz, miként kell fogóssá varázsolni egy alig egyperces dühkitörést. Érthetetlen, de a hangzás is gyengébb a múltkorinál, pedig a stúdióban megint a brutál muzsikák egyik ásza, Chris Harris, azaz Zeuss (lásd még Hatebreed, Unearth, Shadows Fall, Kingdom Of Sorrow stb.) dolgozott velük. Rossznak persze így sem rossz a sound, de a The Art Of Partying egy árnyalatnyival töményebben és dinamikusabban szólt ennél.
Nem történt tragédia, ha szereted a Municipal Waste-et, otthon is simán elcsipegethetsz a Mech-Cannibal, a Wolves Of Chernobyl vagy az Upside Down Church farmermellényes, magasszárú edzőcipős, moshpites témáira, de a zenekar döbbenetes élő energiáját nem sikerült olyan hűen megörökíteni, mint az előző három albumon.
