Ha valaki csak úgy megmutatja nekem a Municipal Waste-et, mielőtt megismertem volna őket, és azt mondja, ez valami amerikai thrash/crossover banda 1987-ből, simán elhiszem neki. A sörvedelő, ízig-vérig fanatikus fiatal srácokból álló richmondi csapat májusban a Kultiplexben is fellépett a The Haunted előtt, és olyan klasszikus régisulis showt mutattak be, hogy aki ott volt, nehezen tudta letörölni az ábrázatáról az idióta vigyort.
A hírek szerint a nyár végén Wackenben is döbbenetes beindulást produkáltak, amiben nincs is semmi meglepő: a Municipal Waste olyan tökéletesen idézi meg a '80-as évek második felének hangulatát, hogy az egyszerűen páratlan a mai mezőnyben.
A The Art Of Partying a csapat harmadik teljes nagylemeze. A hozzáállásról elég sokat elárul, hogy 15 számot tartalmaz és mindössze 32 perces, magyarán szólva aki valami mély, elgondolkodtató, intellektuális művet vár, az aligha találja meg itt a számítását, ha viszont szereted az Exodust, a D.R.I.-t, az S.O.D.-t, a klasszikus Anthraxet, a Nuclear Assaultot és társaikat, bizonyára ugyanolyan perverz élvezetet lelsz majd benne, mint mondjuk én.
A Municipal Waste nyíltan nem akar semmi mást, csak megidézni a magasszárú edzőcipős, bermudás, farmermellényes érát, amikor Scott Ian, Zetro Souza vagy Billy Milano voltak az abszolút atyaúristenek, a pattanásos tinédzserek pedig az I Am The Law-ra és a Toxic Waltzra őrjöngtek a szobájuk legmélyén végkimerülésig. A zenekarban ugyanakkor az a legjobb, hogy mindezt képesek mindenféle poros retro-íz nélkül tenni. Az albumot hallgatva egyáltalán nincs olyan érzésed, hogy idejétmúlt produkció lenne, ami csak a régi szép emlékek miatt csal könnyeket a szemedbe, mert még azzal együtt is simán megállja a helyét a mai brutál muzsikák között, hogy kizárólag orbitális klisékből építkezik.
Alapvetően szögelős szélvésztempók viszik a prímet néha kimértebb zakatolásokkal színesítve, miközben Tony „Guardrail" Foresta énekes klasszikus hadarós-kiabálós stílusban nyomja a bevallottan komolytalan szövegeket. A címek önmagukért beszélnek: Headbanger Face Rip, Lunch Hall Food Brawl, The Inebriator, Sadistic Magician, Born To Party... Erre persze lehet fejet csóválni, de szeretnék mindenkit emlékeztetni, hogy 1985-ben a Speak English Or Die-on is ehhez hasonlóan magvas gondolatok fogalmazódtak meg, aztán tessék. A zenélést ugyanakkor hallhatóan nagyon is komolyan gondolják Ryan Waste-ék, a lemez ugyanis elementáris erővel száguld keresztül az emberen. Hihetetlenül érzik a tempókat, a váltásokat, a csordában elüvöltött kórusok fogóssá varázsolásának mikéntjét, egyáltalán ezt az egész műfajt.
A lemez hangzásáért Zeuss felelt (Hatebreed, Shadows Fall, Throwdown, miegyéb), így ezen a téren sincs hiba, minden iszonyatosan jól és persze meglehetősen hagyományőrzően szól, azért meg nyilván senki sem haragszik meg, hogy a klasszikus thrash anyagok hangzásának tipikus gyenge pontjait – halk basszus, kopogó, túl visszhangos dobok – még fanatizmusuk ellenére sem reprodukálták. A 20 évvel ezelőtti harmadvonalat idéző überfeelinges borító pedig már tényleg csak a hab a tortán.
