A Mystic Prophecy egy német, pontosabban Bad Grönenbach-i zenekar, leginkább pedig arról híresek, hogy az ezredforduló tájékán négy éven keresztül náluk játszott az a Gus G., aki először a Firewind révén, majd pedig Ozzy jelenleg is regnáló gitárosaként tett szert egyre komolyabb reputációra és hírnévre. Gus játéka az első három lemezen hallható, a csapat azonban nélküle is él és virul. A görög gitáros helyére anno két hathúrost is leigazoltak, így 2005 óta már ötösben tolják, War Brigade című, idén tavasszal napvilágot látott lemezük pedig már a kilencedik a sorban, és három évvel követi a 2013-as Killhammert, ami az eddig legnagyobb pauza két korong között a csapat történetében.
A hosszabb szünet azonban semmi olyasmit nem jelent, hogy a brigád újradefiniálta volna saját magát, a fanok tehát megnyugodhatnak: ez még mindig az a középtempón dohogó, riffközpontú power metal, amit jószerivel változatlan formában játszanak már tizenöt éve, azaz a kezdetektől fogva. A Mystic Prophecy tehát utolsó lemezével is megmaradt kiszámítható, ám megbízható minőségben dolgozó zenekarnak, akik ugyan sem saját stílusukat, sem a műfajt nem fejlesztik tovább vagy újítják meg, de arra nyugodt szívvel lehet fogadni, hogy az elvárható erős középszintet minden alkalommal hozzák.
A War Brigade-re összesen tizenegy saját tétel került fel, melyek többnyire hasonló karakterrel bírnak: a döngölős, szikár riffeké a főszerep, melyekre Roberto Dimitri „Lia" Liapakis hozza a kellően heroikus, ökölrázós dallamokat. Az összhatás kissé a szintén germán Brainstormra hajaz, Lia hangja azonban karcosabb, egyben pedig szürkébb is, mint Andy B. Francké. Ezzel együtt nem rossz a fickó, a Mystic Prophecy pedig leginkább miatta érdemel külön figyelmet. A harmadik, kifejezetten thrashes Burning Out ki is lóg kissé a dalok sorából a, mely a korong legtempósabb, legzorkóbb darabja, a könnyedebb, slágeres The Crucifix és a balladisztikus 10.000 Miles Away is, de ezek is jól állnak nekik.
A saját szerzemények mellett itt van még Tom Jones Sexbombjának feldolgozása is, ezt azonban jobb lett volna lespórolni. Attól ugyanis, hogy egy dalt torzított gitárokkal játszanak el, még sem jobb, sem pedig több nem lesz az eredetinél. Sőt, szilárd meggyőződésem, hogy az igazán karakteres, jó popslágerekből a legtöbb esetben inkább csak elvesznek a metal-átiratok, ez a feldolgozás pedig tökéletes példája mindennek. A saját dalok azonban most is rendben vannak (a The Devil Is Back és a Fight for One Nation pedig kifejezetten erős), és ugyan az előd Killhammer nekem egy hajszálnyival jobban bejött, a War Brigade is nyugodtan odatehető a polcra a többi mellé.
