Shock!

Valahogy mostanában mintha minden a retrós, a '70-es évek legelejét idéző hangzású zenekaroknak kedvezne. Azelőtt sosem hallott nevű svéd, amerikai, német csapatok lemezeiről olvashatunk a neten, a rocklapokban, akik mind-mind a hard rock és a metal hőskorának törekvései szerint alkotnak, minden hétre esik egy-egy megjelenés, és élőben is rendesen mozognak ezek a bandák rendesen – példának okáért a New York-i Naam is éppen Európában tartózkodik, olyannyira, hogy június 7-én Budapesten is fellépnek pár nagyszerű magyar csapat társaságában. Vagyis a színtér a jelek szerint egészségesebb, élénkebb, mint valaha, és ennek megfelelően sosem látott módon mozgalmas képet mutat.

Nem véletlenül használtam ugyanakkor az imént feltételes módot, ez a fajta kicsit sabbathos, kicsit elszállós, retrós muzsika ugyanis igazából sosem lesz a tömegeké, még ha egy adott időszakban úgymond sikknek is tűnik ilyesmit hallgatni. Nem igazán tudnám értelmesen megfogalmazni, mi ennek a konkrét oka, de valószínűleg az, hogy az ilyesmiben utazó, a stílust tényleg érző és jól játszó bandák alapvetően teljesen magukba borulva alkotnak, ez pedig egyszerűen lehetetlenné teszi, hogy tényleg széles tömegek is ráhangolódjanak a zenéjükre. Az eddig egy teljes nagylemezt és pár EP-t, kislemezt a tarsolyában tudó Naam akár iskolapélda is lehetne ebben a tekintetben: marha jól játszanak, illeszkednek is a retro-hullámra, mégsem tudom elképzelni, hogy valaha is kinőnék a kis klubokat, és ez így is van rendjén, ez a zene ugyanis pontosan a kis klubokba való. Meg persze a megfelelően elsötétített szobába, ahol tényleg rá lehet hangolódni, át lehet érezni az erejét. Az pedig már mindenkinél egyéni ízlés függvénye, mivel segít rá a minél teljesebb élményre.

Korábban én sem találkoztam a bandával, de ha szereted a negyven-negyvenöt évvel ezelőtti érzés- és hangzásvilágot, nyugodt szívvel tudom ajánlani a Vow albumot. Ha körbe akarnám őket lőni zeneileg, olyan neveket sorolnék, mint a Black Sabbath, a Pink Floyd, a Hawkwind vagy néha a The Doors – mint ebből is sejthető, az összkép kellően súlyos, de ott rejlik benne egy határozott pszichedelikus, elszállós, space-es jelleg is, ami nem egyedül az efféle muzsikáknál szokásos betépett hangulatnak köszönhető, hanem a sejtelmesen úszó-percegő-pittyegő billentyűs effekteknek is. Utóbbiak ha nem is viszik direktben a prímet a dalokban, akkor is alapvető mértékben formálják a hangulatot, és Ryan Lugar énekes/gitáros kissé megfoghatatlan, jellegzetesen tompa, néha még némi torzítással is tovább kábított hangja is erre az ősi érzetre erősít rá. Azt ugyanakkor nem mondanám, hogy a Naam kizárólag a négy évtizeddel ezelőtti hangulatok felélesztésében találja meg önmagát, mert a megszólalás inkább a kortárs stoner vonallal rokonítható. (Megjelent egy Nirvana feldolgozásokat rejtő kislemezük is pár éve, ami szintén azt mutatja, hogy azért rejtőznek a srácok lemezgyűjteményében 1973 után megjelent darabok is.)

Én kifejezetten bírom az ilyesmit, így abszolút szívesen hallgatom az olyan dalokat, mint a világbajnok módon hipnotikus riffet és ízes basszusfutamokat csatasorba állító Vow, a nem kicsit doorsos On The Hour, a sztratoszféráig szálló, beállós Skyscraper vagy a nyolc perc felé kúszó, tekervényesen lidérces utazásra csalogató Beyond. Ha szereted ezt a vonalat, a Naam is ajánlott hallgatnivaló, és amennyiben teheted, a koncertjüket se hagyd ki.

A Naam június 7-én Budapesten, a Trafikban koncertezik a Magma Rise, a Room Of The Mad Robots és a Kilian társaságában. Részletek itt.