Shock!

Még élénken él bennem, micsoda viták mentek a '90-es évek első felében arról, vajon elárulta-e magát és rajongóit a Napalm Death a korszakban végigvitt iránykorrekciókkal, lassulással, zenei kísérletezésekkel. Nekem már akkor, tizenéves fejjel is teljesen nevetségesnek tűntek ezek a „viták", ugyanis az első, általam megismert Napalm-lemezek, a Fear, Emptiness... Despair és a Diatribes simán az addig hallott legdurvább zenéim közé tartoztak, így aztán nem nagyon értettem, hogy ha ez kompromisszum, akkor mégis mihez képest az. Az említett éra persze rég a múlté, a Napalm Death pedig mára épp ellenkezőleg, abszolút nem képezi viták tárgyát a színtéren, hanem a megbízható, biztos pontok egyike.

Ennek megfelelően a Throes Of Joy In The Jaws Of Defeatismről – elődeihez hasonlóan – szintén nehéz lenne rosszakat írni. Nem nevezném magam Napalm Death-fanatikusnak, de ha épp rám tör az inger, szívesen hallgatom Shane Emburyéket, a tavaly ősszel megjelent album pedig ismét felvonultat mindent, amiért olyannyira szeretni lehet a brit grind/extrém/indusztriális/crust/death/satöbbi intézményt. Persze biztos ma is akad, aki szerint a Scum után már minden nyálas, undorító tinglitangli volt tőlük, de talán még ezek az arcok is érzik, hogy jobb csendben maradni, ha szóba kerül a név. Nyilván a Napalm Death muzsikáján is túlhaladt a kor abban az értelemben, hogy ma már bőségesen akadnak náluk gyorsabban, erőszakosabban, betegebben játszó, sűrűbb megszólalású bandák – ha viszont úgy vesszük, hogy a csapat nagyon okosan régóta nem is nevez be a teljesen öncélú „ki a szélsőségesebb?" versenybe, egyértelműen nekik áll a zászló a produktum minőségét tekintve.

A 21. század Napalmját meglehetősen nehéz lenne behatárolni műfajilag, nem is kísérletezem ezzel. A lényeg, hogy a zenekar ma sem idegenkedik a kísérletektől, az érdekes megoldásoktól, aminek köszönhetően ez a lemez is frissnek, lélegzőnek, izgalmasnak hat. Saját magukhoz képest nincsenek nagyon nagy vívmányok, kilengések, de valahogy mindig sikerül úgy vegyíteniük a hangzásuk szerves részét alkotó elemeket, hogy a belőlük kisülő dalok sosem áporodottak, avasak. Ebben az elegyben pedig jó ideje teljesen organikusan megférnek egymás mellett a vérhányó, grind/death-alapú darák (Fuck The Factoid, Throes Of Joy In The Jaws Of Defeatism) a groove-osabb, okosan felépített, mégis kíméletlenül durva darabokkal (Backlash, Fluxing Of The Muscle, Acting In Gouged Faith), illetve azokkal a tételekkel, amelyek hallatán az elején említett purista arcok huszonharminc évvel ezelőtt garantáltan dühödten letépkedték volna a Scum-, de talán még a Harmony Corruption-felvarrókat is a farmerdzsekijükről.

Az Invigorating jól álcázott, mégis egyértelműen new wave-es lüktetése mindenképpen feszegeti a határokat, akárcsak a szintén hasonló csapásvonalon mozgó, roppant hangulatos Amoral, de érdekes a Contagion szinte ősmetálos sodrása is, abból a korszakból, amikor a brit fémszíntéren még nem lehetett olyan egyértelműen leválasztani az efféle muzsikákat a punkról. Ráadásul a nóta refrénje szinte dallamos, alatta mindenféle lidérces bontásokkal... És persze a csapat továbbra is előszeretettel, ráadásul kiváló ízléssel és arányérzékkel alkalmazza a különböző indusztriális effekteket is. Van, ami szerintem kicsit sok a jóból – a cseppet fárasztó Joie De Ne Pas Vivre például sokadszorra sem jött be –, így nem adok magasabb pontszámot, de összességében nem nagyon van itt mibe belekötni. A hangzás is áttekinthető: nem fogják vele satuba a hallgató szürkeállományát, a lényeg azon van, hogy a pusztító intenzitás mellett is átjöjjenek a finomságok.

Ugyan Mitch Harris gitáros már csak amolyan csendestársként vett részt a lemez elkészítésében, mindez nem okozott törést vagy paradigmaváltást, a Napalm Death továbbra is Napalm Death. Vagyis biztos pont.