Shock!

Valahogy nem tűnt fel, hogy tavaly Constant To Death címmel új Necronomicon-lemez jelent meg, így ugyanúgy lemaradtam a német kultcsapat tizenegyedik anyagának érkezéséről, amennyire kábé az egész színtér a komplett munkásságukról. Pedig amúgy a tavalyelőtti, S80-ban tartott koncert kapcsán újból felfedeztem magamnak a zenekart és kifejezetten örültem, mikor énekes/gitáros/zenekarvezetőjük, Volker „Freddy" Fredrich kategorikusan kijelentette, hogy a tény, miszerint a 2021-es nagylemez a The Final Chapter címet kapta a keresztségben, semmit sem jelent, az csupán lemezcím volt, nem kell többet belelátni.

Idén januárban aztán, mikor a szokásos évértékelő kapcsán visszapörgettem az elmúlt tizenkét hónap eseményeit, meglepetten vettem észre, hogy áprilisban kijött ez a cucc. Igen, tízhónapos megjelenésről van szó tehát, mégis úgy gondolom, érdemes ejteni róla pár szót. Egyrészt azért, mert a Necronomicon ugyan sosem volt sztárzenekar, de ma már végképp az árnyékban tevékenykednek, azaz esetükben minden hírmorzsa hatványozott jelentőséggel bírhat, másrészt meg mert ez a cucc meglepően jó. Nincs rajta semmi kiemelkedően zseniális persze, de nagyon kellemes hallgatnivaló annak, aki kedveli a thrashes, power metalos, ízig-vérig old school anyagokat. És ezt most szó szerint értem, hiszen a Constant To Death hallatán azonnal lejön, hogy ez nem olyan retro-anyag, amit ceruzabajszos amerikai, netán skandináv tinik tolnak, hanem itt sokat próbált underground veteránok keze nyomán rakódik az extra patina, illetve a plusz komfortérzetet adó, leheletvékony porréteg.

A csapat lelke egyébként Freddy mellett az unicumtestű bőgős, Marco Lohrenz, akinek 2013-as csatlakozásával kapott új erőre az 1984-ben indult brigád. Azóta ez már a negyedik nagylemez, és úgy tűnik, az Exhordert is megjárt kanadai dobos, Rik Charron és a gitáros Glen Shannon 2019-es csatlakozásával sikerült egy stabil felállást is kialakítani. A YouTube és a Spotify korában nagyjából felesleges leírni, milyen zenét rejt egy kiadvány, kedvcsinálónak annyit mégis megjegyeznék, hogy a Necronomicon zenéjében U.S. power metal elemek színesítik, illetve lazítják fel a thrashes riffeket, és az ének is valahol félúton van a szövegköpködés és a valódi vokalizálás között. Meg az egészet átitatja némi jó értelemben vett avíttság, nekem meg folyamatosan olyan kultikus kedvencek ugranak be róla, mint a Living Death vagy az Attacker.

Szóval van az egésznek egy plusz hangulati töltése, ami nagyon sokat ad hozzá az összképhez, bár persze nem sokat érne valóban jó dalok nélkül, ilyenek pedig most akadnak dögivel. A vészjósló, háborús intró után érkező, középtempón hömpölygő címadó, a hallgatón simán csak átrobogó They Lie, a fogós Redemption vagy a számomra a Living Death-feelinget csúcsra járató Stored In Blood baromi erős nóták, a lemez kezdése pedig így nem is lehetne jobb. Tizenhárom tételen és 48 percen keresztül végig kitart a jó széria (a sötét, misztikus hangulatú Black Rain, a sebes Children Cry Alone vagy az ugyanarra a feelinges gitártémára építő Bloodrush / Down From The Above páros talán a legnagyobb kedvenceim a „B oldalról"), ennek során pedig végigmegyünk az összes kötelező topikon. Vannak itt bűnös papok, hangtalan tömegek és árva gyermekek, azaz a kötelező házi feladatot az „üzenetet" tekintve is elvégezték.

Nem világmegváltó anyag a Constant To Death, de aki szerelmes a '80-as évek hangzásvilágába, netán kifejezetten szimpatizál a kissé misztikus hangulatot árasztó, már megjelenésükkor patinásnak ható anyagokkal, annak érdemes belefülelnie. Ahogy az előző The Final Chapter, úgy a Constant To Death is kiváló kiindulópont lehet a Necronomicon pályafutásának utólagos felgöngyölítéséhez. Nálam valahogy január óta nem kerül le a műsorról.