Shock!

Vinnie Paulnak volt egyszer valami olyan nyilatkozata, hogy néha a rossz thrash is jó, de csak ritkán. Ugyanez persze akkor is megáll, ha a műfaj nevét extrém metalra vagy amint most menő, metalcore-ra cseréljük, és nem véletlen, hogy pont a görög Negative Creeps kapcsán jutott eszembe a dobosisten mondata.

Korábban életemben nem hallottam a zenekarról, és a többséget továbbra sem fenyegeti az a veszély, hogy a jövőben túl gyakran belerohannának a srácok lemezeibe, a Mutual Annihilation ugyanis tipikusan abba a kategóriába tartozik, amelyet leginkább harmadvonalnak szoktunk csúfolni. Vagyis vérbeli se íze-se bűze produkció, amire ugyanakkor nem lehet azt mondani, hogy kifejezetten gyenge lenne, egyszerűen csak úgy van és lebeg a semmiben, mint Mohamed koporsója. Meg lehet hallgatni, lehet rá bólogatni, koncerten, valaki előzenekaraként valószínűleg még egy kicsit tetszenének is néhány sör után, de ennél több nincs a dologban, és soha nem is lesz (mielőtt még bárki lerosszindulatúzna, elárulom, hogy ez már a banda negyedik lemeze).

Abban azért kiegyezhetünk, hogy ennél kevés bénább nevet választhattak volna maguknak görög barátaink. Nemcsak botrányosan rosszul hangzik, de megtévesztő is, hiszen mindenki az ezerszer feldolgozott Nirvana számra asszociál majd, holott a csapatnak a világon semmi köze nincs Kurt Cobainhez. Ez inkább amolyan '90-es évek közepét idéző brutál zene, hiába is próbálja a kiadó a mostani trendeknek megfelelően metalcore-ként eladni a Negative Creeps-et, akik amúgy satancore-ként (!) aposztrofálják saját stílusukat. Nekem legtöbbször a Sepultura, a Skinlab és a Pantera neve ugrott be róluk, de a görögök természetesen meg sem közelítik ezeket a csapatokat, és a lemezük hangzása is meglehetősen toldozott-foldozott (a dob különösen rosszul szól). Ezt akár a szűkös anyagi lehetőségek számlájára is írhatjuk, de szerintem nem érdemes; mint számos hazai példa is mutatja, ma már relatíve kevés pénzből is lehet jó megszólalású albumokat készíteni.

Zömében bólogatós groove-okon alapuló szaggatott riffelés, néhol klasszikus thrashes betonozás jellemzi a lemezt, mindennek tetejébe pedig egy Max Cavalera-szerű hang üvölti elkeseredetten mondanivalóját. Már elsőre is fülbeötlő, hogy a gitárosok többnyire szándékoltan Kerry King jellegzetes stílusában akartak szólózni, de mint a mellékelt ábra is mutatja, ez nem kizárólag elhatározás kérdése. Próbálok nem cinikusan viszonyulni a lemezhez, mert tényleg hallgatható, viszonylag egységes produkció, akadnak kifejezetten jól elcsípett riffjeik, tempóik, sőt, refrénjeik is, de hát nehéz teljesen komolynak maradni, amikor olyan számcímekkel szembesül az ember, mint például We Come For Your Ass...

Szóval néha a rossz extrém metal is jó, de csak ritkán. És igazából ritkán is minek, ha bármikor előszedhetjük azokat a bizonyos régi Sepultura, Pantera, Skinlab lemezeket, melyek hatására a Negative Creeps-típusú bandák is hangszereket ragadtak?