Ki ne emlékezne a két platinaszőke babára? Az afgán agarakra emlékeztető kutyapárosra, amelyek valójában weimari vizslák, szőke parókában? Oké, az a második lemezük borítója, pedig a debütáló lett hatalmas siker, abban a korban, amikor a dallamos rock divat volt, külsőségekben a giccs dominált, ám akadtak formációk, ahol a zenei minőséget korántsem rendelték alá a megjelenésnek, sőt, semmit nem vettek komolyabban a kidolgozott daloknál. Winger, Aerosmith, Guns, vagy épp a Nelson tesók.
Gunnar és Matthew esetében valószínűleg közönségük nagyobbik része sem tudta, melyikük melyik (a húrok száma alapján G = 6, M = 4), de szerintem mindegy is volt, ma is az, mert náluk a vokálok sokrétűsége és számaik kiemelkedő dallamossága adja stílusukat. Amit általában Szűts László után szabadon N.Y.Á.L.-ként szoktunk emlegetni, azt Nelsonék felvonultatják: ma is dallamosak, ma is érzelemesek, fülbemászóak, ám a leglényegesebb vonásuk: frissek. Magam sem gondoltam volna, hogy az elkantrisodás jegyeit és némileg a hervadás tüneteit mutató lemezeik után újfent karcosabbra tekerik a torzítót, bár erre az előző, Lightning Strikes Twice (nyelvtörőre sikerült) című munkájukkal már utaltak, ahol ismét akadt pár jobban megdörrenő daluk. Bár azért a „megdörren" kifejezés a Nelson esetében teljesen mást jelent, mint amire a heavy metal-közönség asszociál.
Hol máshol látott volna napvilágot idei albumuk is, mint a Frontiers Records berkein belül, ebből pedig arra is lehetett következtetni előzetesen, hogy a nagyobb amerikai piac nem fogja őket halálra keresni, így talán a tesók nagyobb fokkal lehetnek a maguk urai. Ebből a megközelítésből nézve üdítő, hogy erősebben vannak jelen a számokban a hard rockos stílusjegyek, mint a populárisabb megszólalás. A korábbi évekhez képest nagyobb a lendület, vastagabbak a gitársávok, a szólók bátrabbak, hosszabbak. Azt azért megjegyzem, hogy a hangszeres munkával eddig sem volt gond, a Nelson ikrek csapata mindig, még a kimondottan negédes korszakukban is elsőrangú zenészekből tevődött össze. A Peace Out lemezen például Neil Zaza teszi tiszteletét öt dalban is, ő pedig amúgy is az ultradallamos instru vonalon alkot már vagy huszonöt éve, szóval nem volt nehéz összepászítani a két zenei világot.
Ami tipikusan Nelson-védjegy, az a rendkívül gazdag vokálozás. Rengeteg szólam hallatszik mind a verzékben, mind a refrénekben, nem lehet egyetlen dalt sem kiemelni, amely kilógna ebből a szempontból a többi közül. Elsőre talán az Invincible tűnik amolyan slágernek, amely afféle szenvedélyes-lendületes szám, ez ragadt meg elsőre a fülemben. A nyitó Hello, Everybody szintén könnyebben ragad meg, tipikusan közönségdalnak készült, könnyű énekelni, énekeltetni. A főhősökön viszont érződik, hogy lubickolnak a saját maguk megteremtett zenei világban, szenzációsan szövik egymásba a melódiákat, akár a vezérdallamokról van szó, akár a gitárkíséret mögött finoman megszólaló kórusokról. Olyan érzésem van, amikor a Peace Out megy a lejátszóban, amit a címe is sugall: béke, nyugalom minden szinten. Kapcsolódj ki, dőlj hátra, és csak a zenére koncentrálj. A Back In The Days szövege is pont erről szól: indítsd el a lemezt, szórakozz! Kellően önironikus a téma, mert korábban ők is a csapból folytak, ám úgy voltak divatosak, hogy közben a minőségről nem feledkeztek meg, ma pedig büszkék arra, hogy részei a mindenhol jelen lévő retrónak. aA Wanna Stay Home sem a világmegváltást célozza, hanem azt a vágyat fogalmazza meg, amikor két ember csak egymásért van, nem a sminkekért és a bulikért. Mondom, a Nelson sosem a filozófiai mélységekben bolyongott.
A klipként is megjelenő Rockstarban feltűnik Howie Simon, de gyanítom, csak díszletként, mert a CD borítóján sem szerepel a neve sehol. A dal maga kellemes, ám annyira nem emlékezetes darab, nem a lemez legjobbja, és nem reprezentálja a teljes albumot sem. Tudom, sok zenekar esetében elmondható ez a jelenség, de nem árt, ha a közönség tisztában van vele, hogy a riffek egyébként nem ennyire morcosak, és jóval szellősebb, sokrétűbb, szellemesebb a többi szerzemény, mint a kirakatba állított Rockstar. Ha már rockerkedés, sokkal inkább a You And Me-t ajánlom, amely igazán dögös és vérbő, simán szerepelhetett volna egy 1988-as L.A.-beli kiadványon is, dől belőle a szex. A magam részéről egyáltalán nem bánnám, ha egy ilyen felfogású lemezt is készítenének a srácok, nagyon jól áll nekik. Zakatol a basszus, dönget a gitár, semmi sallang. A Bad For You is a klasszikus érát idézi, mintha Jack Ponti vagy Desmond Child műhelyéből érkezett volna a kotta, nagyon menő darab szuper refrénnel, pumpáló lábdobbal, a kórusok az előbb említett szakemberek szellemét idézik. A Leave The Light On For Me lassú, gospel-ízű, bluesos hatásokkal átitatott ringatózás, ezzel köszön el a lemez. Hasonló hangulatot ébreszt bennem, mint Richie Sambora remekműve, a Stranger In This Town címadója. A hangzásért az ikrek feleltek, és egyáltalán nem végeztek rossz munkát, minden a helyén van, semelyik hangszer nem tolakszik a másik kárára, arányos, komplett az egész. A borítón szereplő popsit meg jó nézni.
2015-ben a Nelson újítani tudott, és egy friss, hangulatos anyaggal jelentkezett. Vezetéshez és otthonra is nagyszerű műsor, simán ott van idei kedvenceim közt, de egy erősebb évben is megállja a helyét. Kellemes meglepetés.
Hozzászólások