Shock!

Jason Newsted már a januári Metal EP-vel sem árult zsákbamacskát, és az augusztusban megérkezett teljes nagylemez címével is mindent elárul arról, mire lehet számítani tőle. Innentől kezdve csakis ízlés és nézőpont kérdése, megelégszünk-e azzal, amit a Metallica egykori basszusgitárosa kínál nekünk a saját magáról elnevezett formációban. Pontosan érteni vélem, mi baja a fanyalgóknak a Newsted zenekarral: Jason egyrészt eléggé archaikusra szabott formában adja magát elő itt, másrészt nem is tartogat különösebb meglepetéseket, netán extrém módon kiugró dalokat. Azon viszont hosszasan el lehetne vitatkozni, érdemes volt-e tőle ilyeneket várni ennyi év után.

Földközelisége miatt sok metallicásban a Load / Reload korszakban kialakult Jasonről egy olyan kép, hogy ő a bandában az elnyomott zseni, aki ha csak rajta múlna, teleírná az albumokat egyszerre brutális és végtelenül okos power/thrash zúzdákkal a Master Of Puppets és az ...And Justice For All nyomdokain, csak hát az a gonosz, kifestett szemű, pénzéhes kis dán törpe meg az az egomán, riffgyáros alkoholista nem hagyja neki. Nos, ez az ábra azért jócskán túlzott. Mert ugyan igaz, hogy annak idején Jason tényleg fő dalszerző volt a Flotsam And Jetsam első lemezén, az 1986-os Doomsday For The Deceiveren, ami tényleg egy baromi jó album, de azért ha tényleg akkora dalszerző fenomén lenne, mint azt sokan valószínűsítették róla, egyrészt társai is garantáltan nagyobb teret engedtek volna neki a Metallicában – sok mindent lehet mondani Larsról, de hogy önmaga ellensége lenne, azt biztosan nem –, másrészt a kilépése óta eltelt lassan tizenhárom évben bizonyára adta volna ennek valami tanújelét. De nem adta: volt egy meglehetősen harmatos Echobrain sztori, meg némi évekig húzódó statisztáskodás a Voivodnál, más azonban nem nagyon. Ezek után én eleve nem számítottam már tőle semmi világrengetőre, pláne, hogy Jason is elmúlt ötven, vagyis finoman szólva is túllépett már a legkreatívabb korszakán, ami a rockzenészek többségénél a húszas-harmincas évekre esik (tisztelet a fehér hollónál is sokkalta ritkább kivételeknek). És ehhez képest kaptam egy meglehetősen korrekt old school metal albumot, ami egyértelműen jóval több a semminél vagy az Echobrainnél, ráadásul a Staind gitárosával, Mike Mushokkal kibővített csapat az idei Hegyalján még a kevésbé karakteres dalokkal együtt is állati szórakoztatónak bizonyult élőben.

A fentiekből már sejtheted, milyen a Heavy Metal Music: igen, nagyjából az EP kibővítését kaptuk Jasontől. Vagyis nem térképezett fel izgalmas új irányokat az ott felvillantott korai Metallica / Motörhead / Sabbath vegyülékhez képest, kis sarkítással a fenti három irányvonal között ugrál ide-oda a teljes albumon, aztán daltól függően hol az egyik dominánsabb, hol a másik. Mivel én 2013-ban, harminc fölött is ugyanúgy szeretem a korai Metallicát, a Motörheadet és a Sabbathot, mint mondjuk tizenöt évesen, a dolog e része nekem biztosan nem jelent problémát, aztán hogy más mit akart és mit nem akart hallani, az már nem az én ügyem. Egy dolog biztos, a zene pont olyan, mint amilyennek a cím is ígéri: heavy metal a műfaj jól ismert, bejáratott paneleiből. És mivel Jasonnek már csak a múltja miatt is a kisujjában vannak ezek a panelek, nem meglepő, hogy többnyire élvezhető dalokká gyúrta össze őket, amelyeknek van eleje, közepe és vége. Ebből fakadóan simán lehet hallgatni az albumot károsodások nélkül oda-vissza, de megkerülhetetlennek nevezni égbekiáltó hazugság lenne.

Az EP-ről csak két dal része a normál lemezanyagnak, a motörheadesen marós Soldierhead és a kelleténél kissé tovább húzott, de azért pofás témákkal teli King Of The Underdogs (a másik kettő csak a deluxe kiadás bónuszaként szerepel), a maradék mind ismeretlen volt eddig. Olyan emblematikus, azonnal és toronymagasan kiugró darab nincs közöttük, amely innentől kezdve egymagában fémjelezné a Newstedet, de izmos szerzemények azért akadnak: nekem például abszolút bejön a nyitó, reszelős Heroic Dose, a már Tokajban is nagyon odavágó, lendületes ...As The Crow Flies vagy a fogós gitárdallamokkal operáló Futureality, a legeltaláltabbak azonban mindenképpen azok a pillanatok, amikor doomosabb, urambocsá' stoneresebb, füstösen meglassult témákat pengetnek. Egyértelmű, hogy Jason baromira érzi ezt a világot, az Ampossible, az Above All és a Nocturnus remekül sikerült, a főszereplő rekedt minimálhangja is itt érvényesül a legjobban, és hát ugye az alapból basszusgazdag hangzás is ehhez a vonalhoz passzol igazán. De különösebben tényleg nem lehet elhatárolni egymástól a dalokat, a három említett fő pillér finoman átszövi az egész lemezt, így aztán teljesen egységes is az összkép. Az igazi különbségtétel alapja annyi lehet, hogy közepesebb, mindenféle igazi karaktertől mentes darabokat is vegyítettek az említett jól elkapott pillanatok közé. Élőben utóbbiakat is élvezném az energia és a profi előadásmód miatt, de lemezen hallgatva sajnos nem valami izgalmasak.

Jason pozíciója az egyik oldalról nézve irigylésre méltó, hiszen mindenki ismeri a nevét, aki csak valaha is hallgatott metalt. Abban a tekintetben azonban biztosan nehezebb neki, hogy ebből kifolyólag sokan csodát várnak tőle, ezt pedig hallhatóan nem képes szállítani. Ha e tényen túl tudsz lépni, és kedveled a sallangmentes, zúzós, de azért fülbemászó dallamokat, itt-ott jóféle melodikus szólókat is rejtő metalt, nem lesz különösebb problémád az albummal. A maga szimpla valóságában ez egy szerethető, hallgatható lemez – heavy metal music, nem több és nem kevesebb.