Hónapok óta adós vagyok ezzel a kritikával, hiszen az amerikai retrotrió Night Demon harmadik nagylemeze, az Outsider még tavasszal, egészen pontosan, március elején jelent meg. Kábé azóta hallgatom is, valahogy azonban mégis mindig volt valami „fontosabb" írnivaló, de végre most sikerült időt szakítanom arra, hogy részletesebben is foglalkozzam vele. Merthogy abszolút megérdemli a figyelmet, ha pedig igaz az a közhely, miszerint a harmadik nagylemez vízválasztó minden zenekar számára, akkor a Night Demon előtt igen fényes jövő áll.
Határozott véleményem ugyanis, hogy az Outsider egyértelműen a legjobb anyag tőlük, ráadásul ezzel már abszolút sikerült lekaparniuk magukról a „diannósironmaiden" címkét. A NWOBHM-skatulyába ettől még persze simán beillenek, de a korai Maiden punkhatású dinamizmusa helyett ők inkább a dallamok felé fordultak. Ennek köszönhetően pofonegyszerű, de nagyon fogós refrénekkel meg dallamos gitártémákkal van tele a teljes lemez. Eklatáns példája mindennek a rövidke instru intro után érkező címadó, melynek középrészébe még egy ólomsúlyú Sabbath-riffet is sikerült beépíteni, tök jól.
A kettes Obsidian is elképesztően húzós; ebben konkrétan a Satan klasszikus cuccai, a Diamond Head, meg a túl korán jobb létre szenderült holland Vanderbuyst anyagai köszönnek vissza mind a riffelést, mind pedig az énektémákat tekintve. Ez tehát egy gyorsabb, riffelősebb retró dal, ami igazi kokncertfavoritnak ígérkezik. A Beyond The Grave-vel komolyabb vizekre evezünk, ez ugyanis egy komor hangulatú balladisztikusan induló, majd szépen építkező, hat perc feletti opusz a halálról, majd jön a témájában abszolút hozzákapcsolható, azonban ismét direktebb irányba forduló Rebirth. Az Escape From Beyond a lemez leggyorsabb tétele, amiben megférnek egymással a szinte már thrashbe hajló riffek, a galoppozós témák és a melodikus refrének, egyes ikergitáros témái miatt viszont élőben csak segítséggel lehet majd előadni. Eleve azt gondolom: sokat dobna a koncertjeiken plusz egy gitáros, ha pedig zeneileg ebbe az irányba akarnak elmozdulni, előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz, hogy a gázsi négyfelé risztelődjön a mostani három helyett.
Az A Wake balladája vezeti fel a lemezt záró, monumentális, akusztikusan induló The Wrath-t, ami talán a zenekar eddigi legkomolyabb teljesítménye. Zeneileg a teljes horizontjukat bebarangolják vele, így annak ellenére sem válik unalmassá, hogy alulról nyaldossa a hét és fél percet. A CD-verzióhoz bónuszként hozzácsapták még a tavaly flexidiscen (emlékeztek még erre a formátumra?) kiadott kislemezt, a speedes The Last Dayt, de az Outsider hossza ezzel együtt sem éri el a 40 percet. Ami persze korántsem baj, hiszen ez a bakelitkorszakban gyökeredző zene bakelithosszúságúra optimalizálva az igazi.
Úgy tűnik tehát, hogy az Armad John Anthony gitáros érkeztével a kettes, még 2017-ben napvilágot látott Darkness Remains lemezre kialakult felállás mára teljesen összeérett: az Outsiderrel sikerült egy olyan lemezt összehozniuk, ami egyfajta, maximális minőségű összefoglalója a NWOBHM-mozgalom másodvonalas örökségének. Retrónak retró, és azt sem mondanám, hogy olyan igazán eredeti lenne, de a dalok minőségéhez nem férhet kétség. Ráadásul az egésznek van egy nagyon markáns, kicsit fátyolos, borongós hangulata, amit az ilyesfajta muzsikákban nagyon szeretek, így kapnak tőlem plusz 1 pontot.
