Shock!

Bár egy ideje már elérhető a lemez, mindenképpen meg akartam várni a cikk megírása előtt a december végi pesti lemezbemutató koncertet, hogy a zeneanyagon túl is legyen pár extra benyomás, ami esetleg befolyásolhatja az írás kicsengését. Azzal együtt, hogy egy Nomad-buli mindig élvezetes, most először szembesültem azzal, hogy sokan tényleg már rég nem a Cicóhoz köthető egyéb formációk miatt, hanem saját jogán kötődnek a zenekarhoz, magyarul, a Bedlam nekik már régmúlt történelem, sőt, lehet, hogy egyenesen irreleváns. Mi sem mutatta ezt egyértelműbben, mint hogy a bemelegítő, 19 és fél éves átlagéletkorú Mudfield zenekar konkrétan Nomad-hatású zenei- és szövegvilágot képviselve állt ki, és még egész ügyesnek is bizonyultak. Nem szeretnék mindenféle nagy okossággal jönni, miszerint ebből is látszik, hogy révbe ért a zenekar, mert ez már rég megtörtént, de a dolog szimbolikája azért nem jelentéktelen, főleg az új lemez kapcsán.

Új lemez, amiben az a legérdekesebb, hogy frissnek hat, de mégsem újnak, legalábbis abban az értelemben, hogy a jólismert stílusnak köszönhetően a legtöbb dal simán ismerős benyomást kelt – ismerőst, de messze nem önismétlőt. Az első dolog például, ami például a nyitáskor, az Örökké barátok kapcsán eszembe jutott, az volt, hogy ezt a dalt vajon hallottam már koncerten, vagy egyszerűen csak jól esik valami újjal találkozni a Cicó Művek műhelyéből? És talán ez a Nomad legnagyobb erőssége is, ami pont a zenekarvezető gitározási-dalszerzési stílusából következik, és most is felvonultatja az összes korábbi, már a Bedlamot is ért hatást, nyakon öntve egy jó adag klasszik rock/grunge feelinggel, amihez baromi jól passzolnak Juhász Marci népzenésnek is mondható, keserédes dallamai. Ezzel a mixszel tényleg nagyon elcsíptek valamit, mert aki valaha szeretett magyar rock- vagy alternatív zenét, simán tud azonosulni vele – helyén kezelve persze a szövegvilágot.

Ezzel együtt az is világos, hogy Cicó e tekintetben folyamatosan fejlődik, a magyar közönség sokat emlegetett szövegcentrikusságának viszont maximálisan megfelel, amit itt hallani, és tényleg az igényesebb irányból közelít. A sorok őszinteségét igazán lehet értékelni, ettől marad hiteles az egész. Nem kérdés persze, hogy az ezúttal fel is dolgozott Ákos (Keresem az utam) jobb korszakai is komoly hatást gyakoroltak Cicóra, de egyelőre mentesnek érzem a nagy előd modorosságától. Az pedig külön aranyos, amikor Marci behörrent néha egyet, ennek simán lehetne nagyobb teret engedni lemezen is, mert a bulikon – ahol nyilván eleve egy fokkal nyersebben, húzósabban, harapósabban szólal meg a zene – baromi jól működik, és szórakoztató is. Igen, még lemezismertetőben is fontos, hogy a zenekar élő erejét kihangsúlyozzuk, mert bár ezúttal is szépen, erőteljesen szólal meg a zene, a színpadi hangulat – nagyban köszönhetően Marcinak is – nagyon sokat tesz az élményhez. Hogy mást ne mondjak, engem is élőben, a dalok ismerete nélkül vettek meg kilóra pár éve, pedig akkor már túl voltak a petőfis sikereken. Nem lennék meglepve, ha jövőre A Dal nézőire is jó hatással lenne majd a Nomad, pláne, hogy az oda benevezett Remény hídjai tényleg akkora sláger, mint ide Hollywood-Kazincbarcika.

A jó értelemben vett slágeresség persze mindig is jellemző volt a bandára, erre már a szintén idén megjelent monstre koncertanyag (Vissza a Végál.om..ra) is kitűnő bizonyíték – valóban, ha az ember azt hallgatja az Új remény előtt-után, még össze is zavarodhat, hogy a dalok egyike-másika miért hiányzik onnan. Emellett okos módon rövidre és ütősre szerkesztették a lemezt, ami csak könnyebbé és gördülékenyebbé teszi az ismerkedést. Persze kicsit meg is tréfálnak minket a Pillanatokkal, ami tényleg régi szám, afféle ön-tribute a Végál.om..ról, meg ugye ott van az amúgy meglepően jól sikerült feldolgozás is, de a nyolc új szám tényleg teljesen frankó, bármelyik potenciális koncertfavorit lehet a jövőben, nem is fukarkodtak velük a lemezbemutatón sem, utólag visszaemlékezve simán letolták az anyag felét a relatíve rövid, kábé 80 perces bulin. Személy szerint a legkomplexebb Csak a csend szólt tartom a legjobbnak, ebben még thrashes bedurvulás is van, ezt az irányt abszolút üdvözlöm. Viszont az összkép így is 100 százalékosan Nomad, és ez a legfontosabb, na meg persze az, hogy negyedik lemeznél is tart a lendület – a mai világban, pláne a magyar színtéren ez komoly fegyvertény.