A tök jó csengésű Northward név Floor Jansent és Jørn Viggo Lofstadot takarja, akik még valamikor tíz évvel ezelőtt vetették el jelen projekt magvait, aztán az élet végül úgy hozta, hogy a megírt és részben felvett dalok csak most nyerték el végleges formájukat. Mivel Floor melója a Nightwish élén teljes embert kíván – végül ugye még a szívügy ReVamp sem fért be mellé –, és Lofstadnak is akad elég elfoglaltsága a Pagan's Minddal, szigorúan stúdióformációról beszélünk, aminek valószínűleg nem is lesz folytatása. Viszont a végeredmény ismeretében azt kell mondanom, jó, hogy erre a lemezre szakítottak időt, mert állatira hallgattatja magát.
A nevek alapján első olvasatban természetesen én is valami finoman progos metallemezre tippeltem volna, amikor pedig elkezdték mondogatni az előzetes nyilatkozatokban, hogy nem, nem ilyesmi lesz, valami ABBA-beütésű, nordikusan AOR-os cuccot vizionáltam. De ez a tipp sem jött be. A Norhtward kivételesen tényleg olyan, mint ahogyan a promóciós szövegekben beharangozták: „melodikus, de közben nagyon erőteljes, ütős rock remek riffekkel, nagyszerű dallamokkal, ízléses hangszereléssel". Ezúttal nem tudok találóbbat mondani.
A lemez kapcsán elsőre tényleg az a direkt, egyenes vonalú megközelítés a meglepő, ami már a nyitó While Love Diedban is ráköszön a hallgatóra, majd aztán az album teljes hosszában jellemző marad. Lofstadtól sokkal szövevényesebb hangszerelésű, komplexebb és tradicionálisabb dolgokat szoktunk meg az itt hallhatóknál, viszont mint a mellékelt ábra mutatja, egy jó dalszerző minden körülmények között jó dalszerző marad, és igenis képes magát más oldalról is megmutatni, ha lehetősége nyílik rá. Vagyis tényleg senki se várjon a Northwardtól Pagan's Mindot, ReVampot vagy pláne Nightwisht. Hogy mindjárt egy példával érzékeltessem: ott van például kedvencem, a Timebomb, ahol Jørn Viggo zakkes facsarásokkal indít, majd a verzékben olyan Heart-hangulatú, andalítóan minőségi dallamokkal rukkolnak elő teljesen váratlanul, hogy az embernek jószerivel könnybe lábad a szeme. A refrén viszont a lendületesebb, európai ízekkel elővezetett, epikusabb muzsikák hangulatát sem nélkülözi. És ami a legszebb: mindez teljesen egységes, rendszerbe foglalt valami, függetlenül attól, hogy az adott dalról, konkrét zenei megoldásról éppen Ann Wilsonék, netán egyenesen a Foo Fighters vagy a Skunk Anansie ugrik be. Mert utóbbiakhoz tényleg közelebb áll az album, mint akármilyen eurometalhoz.
Az anyag összességében elég változatos, már úgy értve, hogy a riffek, a tempók, a dallamok egyikben sem kaptafára készültek, és szinte mindegyik nóta felfedi a maga saját arcát néhány hallgatás után. Floort Arjen Lucassennél megejtett korai vendégszereplései óta tartom nagyon nagyra, de szerintem soha, egyetlen korábbi lemezén sem mutatott még annyira személyeset és olyan sokat magából, mint itt. Ahol kell, angyali tisztaságú, ahol kell, rockosan dögös és karcos, és tényleg óriási melódiákat kanyarít Lofstad karcos gitáralapjaira. Aki meg amúgy még úgy is baromi pofás gitárszólókat ereget gyakorlatilag mindenütt, hogy ez a lemez nem a virgázásról szól. Vagy hallgasd csak meg, milyen ízléses és egyben fölényesen elegáns, mégsem hivalkodó az akusztikus témázgatás a szintén kedvenc Get What You Give-ben! Na, hát erre mondom én, hogy ilyen egy igazi mester: mindig képes előállni valami olyasmivel, amire felkapja a fejét a hallgató, de közben nem nő rá egomán módon a végeredményre.
Végigmehetnék egyenként a dalokon, kezdve a kissé Skunk Anansie-ízű dallamokat is felvillantó Paragontól a szintén libabőrös, újfent a Heartot megidéző cím- és névadó zárásig, de nem teszem. Maradjunk annyiban, hogy a Northwardban mind Floor Jansennek, mind Jørn Viggo Lofstadnak sikerült újat mutatnia magából, amire akár olyanok is rákattanhatnak, akik sem a Pagan's Mindra, sem a Nightwishre nem izgulnak különösebben. Persze nem a földkerekség legeredetibb lemeze ez, bár összességében még a nyilvánvaló hatások ellenére sem játszik pont ilyet, pont ugyanígy senki a színtéren. Az pedig biztos, hogy nem fordul ki a sarkaiból a világ a Northwardtól, ezért nem is adok rá magasabb pontszámot. Mégis: a dalokat tekintve számomra közel perfekt ez az album, és garantáltan szerepel majd az évvégi húszas listámon is. 2018 egyik legkellemesebb meglepetése.
Hozzászólások
Én egyszerűen rajongok Floor hangjáért, és tényleg nem énekelt még ilyen sokszínűen korábban. Szerintem kifejezetten "csajosan" énekel. Korábban egy nőnemű énekes volt, most egy énekesnőt hallok.
Maguk a dalok is rendben vannak és a gitárhangzást is jól eltalálták. Tudom, hogy nincs rá nagy esély, de egy klubbulin szívesen meghallgatnám ezeket a dalokat pár ütős feldolgozással kiegészítve.