Shock!

Az olasz Novembre elindult anno az Opeth/Katatonia útvonalon és nem is tért le róla. Zenéjük ugyan kicsit könnyebben emészthető (mondhatni populárisabb), mint az említett két csapaté, új lemezük pedig ebből ad ízelítőt több, mint egy órán keresztül.

A szövegek egy része félig angol, félig olasz, ez engem speciel zavar is, valahogy az olasz nyelvről a geilség jut mindig eszembe, Eros Ramazottival az élen. Főleg ha lírázik a csapat, akkor olyasmivé válik az egész, mintha lightos rádiós rockzenét hallgatnék. Tetézem ezt azzal, hogy az énekes hangját és stílusát némelyest modorosnak, és egysíkúnak tartom (vagy csak zavar a túlzásba vitt intonator-használat).

No, haladjunk tovább, azért nem ilyen szörnyű a helyzet, szerencsére csöpögésből kvázi kevés hallható a cd-n, a többség a tökös, és mégis fifikás dalszerkezeteké.
Elég sokszor átrágtam magam a lemezen, és velük is ugyanaz a bajom, mint az Opeth-tel, amíg hallgatom szórakoztat, de utána mintha átmosták volna a füleimet, sejtelmem sincs egy árva hangfoszlányról sem, amit játszottak addig.

Áradozhatnék az témaváltásokról, egy nótán belüli hangulatkeltő eszközökről, kiemelni dalt igazából nem tudok, mert egységes a színvonal, aki meg kedveli ezt a fajta atmoszférikus, lebegős, álmodozós, megfoghatatlan zenét, annak a Novembre hamar a kedvencévé válhat. Nekem valahogy az előző album jobban tetszett - pedig arra sem emlékszem igazából. Az ilyen zenékből nekem a Dalok hiányoznak, de nagyon. Talán a lemezről a The Promise és a Materia az, ami megfogott, ezekben találtam némi érzelmi pluszt is, ami a nagy lebegésben eddig eltűnni látszott.

A hangzás, borító egyébként kifogástalan, talán csak nem éppen nyáron, kétmillió fokban kell hallgatni ilyen zenéket, mert akkor tökéletesen hatástalanok maradnak, és az ember elég gyorsan skippelgeti a dalokat. Kicsit nekem már túl sok volt az olaszos andalodás.