Shock!

Kezdjük talán azzal, hogy mit is jelentenek a címsorban látható különös idegen szavak: az Iapetus a Szaturnusz 17. holdja (hatvannál is több van neki, ez egy ilyen harácsoló bolygó), ami arról ismert, hogy az önellentmondás mintaképe is lehetne, hiszen egyik fele koromfekete, a másik pedig vakítóan hófehér. Ez volt a dolgok könnyebbik fele, és most jöjjön az Omega Diatribe magyarázata – na szóval, a történet szerint létezik egy titkos ősi írás, amit egy ismeretlen, idegen civilizáció hagyott hátra. Maga a dokumentum nem más, mint egy szerződés az emberek és az idegenek között, ami a Föld nevű különös bolygó használatára vonatkozik, a kontraktus neve pedig Omega Diatribe. A szerződés kimondja, hogy pontosan meddig használhatjuk mi, emberek a Földet, és ha ez az idő lejár, akkor a kis zöld (vagy éppen nagy szürke) lények eljönnek értünk, és egy fejlettebb szintű bolygóra telepítenek. Illetve hát nem mindenkit, csak az arra érdemeseket, vagyis azokat, akik kellően nyitott elmével rendelkeznek, az öntudatra ébredteket, mint amilyen Neo is a Mátrixban. Hitem szerint a Shock! stábjának és olvasóinak bérelt helyük lesz a repülő csészealjakban.

A szerződések meghosszabbítására nincsen mód, de egyébként is, baromi hosszú időre köttettek, aki ennyi idő alatt nem világosodik meg, az már vélhetőleg később sem fog. Bármilyen hosszú is azonban a kikötött idő, a budapesti ötös tagsága minden bizonnyal arra gondolhatott, hogy még ez is hamarabb fog letelni, mint ahogy mi megjelentetjük ezt az írást a debütáló nagylemezükről, ugyanis valami eszement régóta húzom-halasztom a beszámolót. Aminek nem az az indoka, hogy az itt hallható muzsika ne tetszene, hanem egyszerűen úgy alakult, hogy mindig jött valami, ami beelőzte szegény omegásokat. Meg persze az is fura volt, hogy a promóciós fotókon az énekes, a valóban nem teljesen eviláginak tűnő Komáromi Gergely csupasz bőre alá akasztott kampókról lógott lefelé a világba, és ez láthatólag a legkevésbé sem izgatta. Félőnek tűnt, hogy ha rosszat írok róluk, magam is a kampón végzem, nem lehet másként...A csúszásért persze ezúton is elnézést, srácok!

Az van, hogy egyszerűen rühellem azt a kifejezést, hogy djent, egy marha volt az is, aki kitalálta, így aztán megígérhetem, hogy nem fogom használni. Pedig ez itten pont az. Nem kizárólagosan, nem vegytisztán ugyan, de az alapokat egészen bizonyosan a Meshuggah és hűséges követői jelentették, és ezzel nincs is semmi gond, hiszen a magyar viszonyok közepette olyan ritka az ilyesmi, mint az ufók nélküli összeesküvés-elmélet. Ráadásul az ilyen muzsika jócskán megkövetel egy bizonyos fokú zenei felkészültséget, összhangot a tagok között, és hát nem utolsósorban néminemű ütős hangzást is. És az van, hogy a sci-fi rajongó srácok bizony valamennyi kritériumnak megfelelnek, és ha figyelembe vesszük, hogy igazi csináld magad-jellegű cuccal van dolgunk, azaz a hangzást is sufnijelleggel dobták össze, pláne tátva maradhat a szánk. Ezt ugyanis bármelyik méregdrága stúdió mélyén sem lehetett volna sokkal jobbá varázsolni, szóval nagy gratula a fiúknak!

Már ahogy a nyitó Molecular Torsion (talán ez is lett a legjobb tétel mind közül) lassú kibontakozásában megszólalnak a ki tudja hány húros gitárok a Hájer Gergő/Császár Attila páros kezében, az nagyon-nagyon okés, de ezzel együtt is igazából Szathmáry Ákos basszusgitáros hangszerét és teljesítményét szeretném kiemelni. Egészen döbbenetes az, amit és ahogy végigtol az egész lemezen, néha direkt csak konkrétan az ő futamait figyeltem! A ritmusszekció másik tagja, Metzger „Kaffer" Dávid dobos sem kismiska teljesítményt nyújt – aki ismeri ezt a fajta poliritmikus zenét, az tudja, hogy itt bizony mindennek az alapja a dobos –, kár, hogy őt azóta a csapat egy ???? ???? nevű figurára cserélte (legalábbis a facebookos profiljuk tanúsága szerint). Akárki is érkezik a helyére, a lecke fel van adva rendesen!

A tíz tétel hihetetlenül intenzív pusztítást végezve rohan át rajtunk, szerencsétlen hallgatókon, és ezt tessék úgy érteni, hogy itt bizony másodpercnyi finomkodás, elszálltabb hangulat is csak hébe-hóba fér bele, többnyire megy az embert próbáló gyalu ezerrel, ami nem feltétlenül tesz jót a változatosságnak, viszont amit nyomnak, azt túlzás nélkül hót profin teszik. Aztán harmadik-negyedik fülelésre megjelennek a kapaszkodók is, rájössz, hogy a legütősebb dalok azok, amelyek kicsit ravaszabban taszajtanak a végtelen és reménytelen űrbe (Three Mystic Apes, Unshadowed Days, pláne a Forty Minutes), és kábé az ötödik hallgatás során már nem érzed annyira egysíkúnak Gergő többnyire ugyanazon a pár hangon előadott acsarkodását-üvöltését sem. (Még mielőtt felmerülne, a Meshuggah esetében pontosan ugyanez a fő problémám, Jens Kidmant sem tartom túl sokra a vokális megoldások kidolgozása terén.)

Iszonyatosan, már-már ijesztően sűrű és intenzív élmény elmerülni az OD világában, mégis mindenkit arra biztatnék, tegyen velük egy próbát, mert ennyit minimum megérdemelnek. Valóban hiánypótló, igazán egyedi bandát ismerhetünk meg általuk, élőben pedig állítólag még ennél is sokkal kíméletlenebb élményt nyújt a csapat, úgyhogy amint lehetőségem nyílik rá, magam is utánajárok a dolognak. És egyébként is, ki szeretne lemaradni az űrhajóból, amikor E.T.-ék bejelentik igényüket a bolygóra? Én biztosan nem!