Shock!

Az Orange Goblin már hosszú-hosszú évek óta egyik titkos favoritomnak számít, ám ami az ő szempontjukból ennél sokkal fontosabb: nem csak nekem ám, hanem a brit metal undergroundnak is. 1995-ös indulásuk óta - amikor is alig voltak több, mint egy a sok Tolkien-bolond, arctalan stoner csapat közül - kiverekedtek maguknak egy igen szép megbecsülésnek örvendő, már-már kult státuszt. A '98-as Time Travelling Blues és a 2000-es The Big Black mára már igazi stoner klasszikusnak számít, és azóta szépen tartják is a szintet – szinte csak egyéni ízlés kérdése, hogy valaki a punkos, nyersebb Coup De Grace-t, a kifejezetten fémes Healing Through Fire-t, vagy épp a brutális rock and roller Thieving From The House Of Godot és a legutóbbi A Eulogy For The Damned-et szereti-e jobban. Nálam a két utolsóként említett album a kedvenc, az pedig külön örömmel töltött el, hogy a tavalyi év egyik legjobb lemezét jelentő Eulogy valóban egy ereje teljében lévő csapatot mutatott, holott előtte sokáig az is kérdéses volt, hogy lesz-e még egyáltalán folytatás.

A Goblin szekere azóta is jól fut, most például éppen a Clutchcsal turnéznak valahol Észak-Amerikában, és végre ahhoz is elérkezettnek látták az időt, hogy egy live lemezzel örvendeztessék meg a rajongókat. Bár koncerten sajnos még soha nem volt hozzájuk szerencsém, az itt-ott elhullajtott élő felvételek, meg persze a beszámolók alapján biztosra vettem, hogy nem fognak csalódást okozni. Azonban még így is meglepett, micsoda gyilkos anyagot hajítottak le az asztalra!

Kezdjük ott, hogy a lemez olyannyira egy az egyben nekem készült, hogy ha összeíratták volna velem, melyik dalokat tegyék fel a 2012. augusztus 11-én a brit Bloodstock Fesztivál Sophie Lancaster Színpadának headlinereként lezavart koncertjüket reprezentáló felvételre, talán pontosan ezt a tizenkét dalt firkáltam volna össze. Majd minden kedvenc itt van, érthetően a tavalyi remekművet jócskán előtérbe helyezve (a jó órás lemez egyharmada), kezdésnek kapásból ott a Red Tide Rising, aminek „Chaos is coming" felütése igen jól megadja az alaphangot, és jól hallhatóan a közönség is kitörő örömmel fogadja. Aztán a The Filthy & The Few hamisítatlan motoros rakenróllö himnusza következik, míg később, a koncert felénél felbukkan majd a doomban erős The Fog és a klipesített, totál heavy metal Acid Trial is. Talán csak egyedül a favorit Save Me From Myselfet hiányolom, de azt hiszem, azok a hihetetlen dallamok élőben nem igazán jönnének ki Ben Wardból, így ezt érthető módon a Bloodstockon is hanyagolták.

A koncert első csúcspontja a negyedikként érkező Time Travelling Blues, a Narancs Goblin legbluesosabb dala, aminek a végén az együtténeklős rész igazán borzongatóra sikerült, de még ezt is üti a Thieving lemez két slágere: a Some You Win, Some You Lose és az überkedvenc Round Up The Horses. Hatalmas rockerhimnusz mindkettő, és az is jót tesz nekik, hogy Goblinék érezhetően majd minden dalukat gyorsabban játsszák élőben, így ezeket – az amúgy sem lassúságukról híres – rock and roll alapvetéseket is. A Horses nekivadultabb középrészében a zenészek mindegyike abszolút kitesz magáért, a kedvencem azonban Joe Hoare gitáros, akinek úgy tűnik, valóban az élő játék lehet az igazi terepe, mert bizony még ízesebben hozza a riffeket, pláne a szólókat, mint lemezen. De valahogy az egész bandáról süt, mennyire imádják élőben nyomni ezeket a dalokat, Ben bátyó sem győz hálálkodni a közönségnek a hangulatért (a mélyen tisztelt publikumot amúgy sajnálatos módon eléggé lekeverték, többnyire csak a számok között hallani az ovációt), és hát ezekkel a tízpontos nótákkal nem is lehet hibázni, annyi szent!

És akkor még hátra vannak az igazán nagy pillanatok, hiszen a zombifilmek rajongóinak dedikált, lassabb őrlésből thrash zúzdába váltó They Come Back (Harvester Of Skulls) után a ráadásban érkezik a Goblin tán legfaszább dala, a Blue Snow, amit már egyetlen hallgató (legyen bár a helyszínen, vagy épp otthon, a hangfalak előtt) sem bírhat ki a léggitár permanens használata nélkül. Hogy aztán a koncertet legvégül a Big Black két húzónótája zárja: a felturbózott, és hejjegtetéssel kísért Quincy The Pigboy és a közönségkedvenc, szokásos zárónóta Scorpionica. Rendkívül combosra sikerült ez a Bloodstock-i fellépés (és a Goblin élő erejét prezentáló lemez), így aztán – legyen is bármely patetikus a kijelentés – az ember hajlamos egyetérteni Mr. Warddal, mikor a közönség gób-lin-gób-lin-gób-linozása közepette azt üvölti, hogy „heavy metal is alive and well".

A kiadvány egyébiránt az audio rész mellett tartalmaz egy DVD-is, amely azonban nem a fenti koncerten, hanem a 2012-es francia Hellfesten készült, továbbá a bő órás anyagon túl a figyelmes goblin találhat még egy „így készült" videót, az Eulogy két promóciós klipjét (Red Tide Rising, Acid Trial) és egy fotógalériát is. Bizonyára sok szépet és jót írhatnék le a DVD-ről is, már amennyiben láttam volna, ennek hiányában azonban marad ez a tizenkét dal, amit már isten tudja, hányadszor pörgetek le az elmúlt héten, ugyanis valami brutális módon elkapott az adrenalin-gazdag hangulat - mindezt ráadásul úgy, hogy kifejezetten le szoktam sajnálni a koncertlemezeket. Nem semmi.