Shock!

Talán emlékeztek páran, hogy 2017-ben kijött egy lemez Kee Of Hearts név alatt, ami az egykori Europe-gitárhős Kee Marcellót és a Fair Warning énekesét, Tommy Heartot rejtette. Legalábbis papíron. A projekt ugyanis tipikus Frontiers-produkció volt, amihez Kee és Tommy leginkább a nevét adta a gitárszólamokon és az énektémákon felül, minden más – tehát a dalszerzés, a hangszerelés és a produceri teendők – Alessandro Del Vecchio kezében összpontosult. Anno nem írtunk a korongról, és nem véletlenül, ugyanis pontosan olyan minőséget képviselt, mint az összes többi hasonszőrű Frontiers-vállalkozás.

Ha más nem is, annyi haszna viszont volt az albumnak, hogy összehozta Marcellót és Heartot, akik úgy gondolták, ha már belerángatták őket a közösködésbe, akár folytathatnák is együtt, de akkor már értelmes feltételek között kellene tenni azt. Gyorsan leléptek az olasz istállóból, és átigazoltak a Nuclear Blast-alapító Markus Staiger új kiadójához, az Atomic Fire Recordshoz, majd Kee hűséges társával, Ken Sandin egykori Alien/Swedish Erotica-basszerrel és Darby Todd (Gary Moore/The Darkness) dobossal kiegészülve felépítettek egy rendes bandát, aminek már itt is van a debütáló munkája. Dióhéjban ennyi az Out Of This World története, a lényeg azonban most jön.

Merthogy az Out Of This World homlokegyenest más dimenziót képvisel, mint a Kee Of Hearts egykoron. Itt nyoma sincs annak az unalmas sematikusságnak a dalszerkezetekben és a hangszerelésekben, ami az öt évvel ezelőtti anyagot – és úgy általában az elmúlt évtized dallamos zenéinek zömét – jellemezte, illetve az egy bizonyos Ron Nevison keverte élettel teli, dinamikus hangzás is messze felülmúlja azt az olcsó, uniformizált dobgépes megszólalást, amit már kénytelen-kelletlen megszoktunk az évek során az AOR/hard rock zenék vonatkozásában. És akkor még ott a sokat sejtető zenekarnév kérdése. Mit is lehet mondani? Nos, Marcellóék nem árulnak zsákbamacskát, annyi szent. Olyannyira nem, hogy ezt a lemezt tényleg szemrebbenés nélkül oda tudom helyezni az azonos című, klasszikus 1988-as Europe-album és folytatása, a Prisoners In Paradise mellé.

Ha a 2016-os Marcello-szóló, a Scaling Up kapcsán azt írtam, hogy egyértelműen a Europe felé tendál, akkor ugyanez a megállapítás itt és most hatványozottan igaz. A lemez anyagát egyedüli szerzőként jegyző gitáros ezúttal nem csupán stílusát tekintve, hanem a minőséget illetően is elképesztően közel került az egykoron Joey Tempesttel közösen létrehozottakhoz. A legszebb pedig az az egészben, hogy még tovább is fejlesztette azt. Az anyag hallgatása közben véletlenül sincs az az érzésed, hogy olyan témák szólnak, amelyek nem voltak elég jók ahhoz, hogy az említett Europe-lemezeken megjelenjenek, inkább úgy tűnik, hogy a gitáros még tett is egy lépést előre az ismert keretek között. Persze biztos vagyok benne, hogy Kee ismét előkotort párat a régi, elfekvő vázlatokból, mert az Up To You (a dalcsokor egyik csúcspontja!), az In A Million Years, a Lighting Up My Dark (totális '88-as cucc), az Only You Can Teach Me How To Love Again és a Not Tonight olyan durván idézi a tempesti dallamérzéket, hogy nem hiszem el: nem abból az érából származnak. Ugyanakkor pont Kee-nek van meg minden joga ilyen típusú dalokat írni, hiszen ilyen a kézjegye, ami jelentős mértékben éreztette hatását a Europe letisztult, AOR-os világában harminc-harmincöt éve, tehát a más tollával való ékeskedés vádja az ő esetében fel sem merülhet.

Az Out Of This World legnagyobb erénye számomra, hogy az egyértelmű gyökerek ellenére is képes izgalmasan hatni, a Kee fémjelezte Europe-korszak integráns részét képezni. Tulajdonképpen már a lemezt nyitó Twilight dallal megvett Marcello, ami egy 7 és fél perces himnikus slágertéma, és azért ennyire hosszú, mert telis-tele van váratlan hangszeres húzásokkal, témaváltásokkal, leheletnyi progos fordulattal. Már itt feltűnő a tipikusan '80-as évekbeli – kimondom: europe-os – hangszíneken megszólaló billentyűs textúrák dominanciája, ami az egész anyagot áthatja. A szólamokat nem akárki, hanem a legendás Deep Purple/Whitesnake/Ozzy/Gary Moore/satöbbi-zenész Don Airey alkotta meg, szóval el lehet képzelni a nívót. Az ezt követő és kissé Kansas-beütésű billentyűs kiállásokat tartalmazó Hanging On még ragadósabb. Hogy mást ne mondjak, egyik reggel a refrénjét dúdolva ébredtem, ami nálam mindig maximálisan jót jelent. És ha már itt tartok, gyorsan meg is ragadom az alkalmat és leírom, hogy Tommy Heart élete teljesítményét nyújtja ezen az albumon. Nálam ez nagy szó, mert sosem voltam igazi Fair Warning-rajongó, a kelleténél mindig jóval többre értékelt bandának tartottam a német brigádot, de a tény az tény, a Marcello által meghatározottakat fenomenálisan énekli a berlini vokalista, legyen szó húzós hardrockerről vagy érzelmes balladáról.

Ami a többi számot illeti, bármelyiket ízekre szedhetném, mert jelenleg tényleg úgy érzem, hogy szinte hibátlan a korong, de inkább csak pár érdekességet említek meg, hogy nektek is maradjon mint felfedezni. Az egyik ilyen a The Warrior, amit leplezetlen vanhalenizmus övez, a shuffle ütemek és a játékos gitározás egyértelműen Alex és Eddie befolyását támasztja alá. Aztán itt a Staring At The Sun, ami finoman pulzáló, dinamikus északi dallamrock, mindazonáltal a verzékben jelen van egyfajta különös fátyolosság. Az akkordmenetet akár Andy Summers is írhatta volna egy korabeli Police-lemezre, ami, valljuk meg, nem annyira szokványos megoldás hard rockban. Még az Ain't Gonna Let You Gót emelném ki, ezt a felszabadult és lendületes darabot imádnivalóan europe-os verzékkel és kórussal áldotta meg a sors, majd az outróban teljességgel váratlanul érkezik egy sánta ütem és egy óriási, progos billentyűs riff, amivel totál máshova lyukadnak ki, mint amire az ember számít. Odáig vagyok ezért a témáért, még úgy is, hogy tudom, bizony a UK In The Dead Of Night alapvetésére hajaz kísértetiesen, de ennyi csak belefér.

Ha valaki hiányolja, hogy a gitározásról még nem ejtettem szót, annak csak a sokszor elhangzottakat tudom ismételni, és valódi meglepetéssel szerencsére nem szolgálhatok: Marcello nem hazudtolta meg magát ezen a téren sem, az énekdallamokra minden esetben hihetetlen érzékkel reflektáló, hátborzongatóan melodikus és bő lére eresztett szólói éppúgy a helyükön vannak, mint mindig. Így gitározni, ilyen félreismerhetetlen ízű, végtelenül cizellált, jelentőségteljes és arányaiban tökéletes érzelemdús szólóműremekeket alkotni ebben a műfajban csak ő tud. Nyilvánvaló, hogy az emblematikus gitározás szignifikáns jellemvonással látja el a dalokat, de ebben az esetben ez már tényleg csak bónusz, annyira erősek a témák.

Az Out Of This World az év első nagy meglepetése, ami egyben Kee Marcello vitathatatlanul legjobb munkája a Prisoners Of Paradise óta. Elmondhatatlanul jó érzés szembesülni azzal, amikor egy régi favorit annyi év után ilyen mértékadó módon képes újra letenni a névjegyét az asztalra, így hát meg sem próbálom palástolni lelkesedésemet. Ha régóta hiányolod a Europe '88 és '92 közötti határtalanul pozitív érzésvilágát, és szeretnéd korszerű formában viszonthallani, akkor ne gondolkozz, hanem azonnal szerezd meg ezt az anyagot!