A töredezett lábkörömre emlékeztető norvég partvidékről eredeztethető, a húszas éveikbe épphogy csak belegyalogló kvartett, amely önmagát az Overthrow névvel identifikálja, két demó után idén kihozta első nagylemezét is, melynek a mindenféle konnotációtól mentes Adjust To Darkness címet adták.
A majd' negyven perces opusz tizenegy tételből tevődik össze, ami első olvasatra elég standard produktumnak tűnhet, sőt, a mai viszonyokhoz mérten még tán a rövidre szabottság víziójának csalfa képével is áltathat, de mindezt csupán akkor applikálhatnánk eme műre, ha maga a muzsika bárminemű egyediséggel, avagy arculattal rendelkezne. A csapat promóciós prospektusát olvasgatva pedig még a vak és analfabéta metalosnak is feltűnnek az olyan expressziók, mint „a pusztítás ifjú riff-lovagjai" vagy a még többet ígérő „a gyönyörtől való garantált fülvérzés", persze a „hagyjuk a színeket és a csillogást... mi nem vagyunk színesek" kijelentés már jelentősen árnyalja a képet. Apropó, kép! Ez utóbbi idézet a lemez borítójára vonatkozik, és szerény véleményem szerint a festmény minden beleerőltetett ideologizálás ellenére is, bizony, szürke.
Ettől persze a lényeg még lehet kimagasló, s a csapat zenéjét konszumálva két dolgot konstatálhatunk: 1) a banda kiváló kor- és kórképet nyújt a mai fémzene helyzetéről, 2) hallhatóan enthuziazmustól túlfűtöttek. Ajánlójukban emellett többször is emlegetik a stílusok mixtúráját, illetve az anti-kategorizálás melletti hittételüket. Mondhatnók, tipikus szimptómák ezek, amiket zsenge és kérgesedő csapatok egyaránt felemlegetnek saját exisztenciájuk bizonyítása érdekében. A tényállás azonban sajnos az, hogy az Overthrow nem mutat semmi újat, csupán belemarkolnak néhány fazékba, hogy az onnan kiemelt maradékokat ingredientekként újrahasznosítva csapják össze, ezáltal alkotva valami frissnek szánt egyveleget, ami, par excellence, jellegtelen.
Van itt black metal, igaz csupán nyomokban, akad némi rock'n'roll, pici szemekben, s e két, mára jócskán magasztosult irányzatból alakították ki a norvégok azt, ami már régóta létezett, s neve: black'n'roll. De nem csak ennyiből áll a dolog, hiszen van itt még leginkább a Pro-Paint idéző hardcore-metal, megtámogatva csordavokálokkal, comme il faut, na és némi thrash is, amit viszont oly vérszegényen reprodukálnak, hogy nyugodtan hívhatjuk trashnek is akár.
Minden jóindulatom ellenére se találok semmi igazán kiemelkedőt ebben az alkotásban. Négy lelkes fiatal zenélget itt kedvenceik nyomdokain, állításuk szerint stílusokon kívül, minden skatulyán felül. No de kérdem én, ha valami kategorizálhatatlan, akkor az már automatikusan jó is? Fogtam hát a lemezt, s beletettem a magasztos Iustitia mérlegének egyik serpenyőjébe, a másikba pedig szerény jómagam zenekedvelői véleményét, és kövezzetek meg, de az istennő ezúttal engem igazolt. Barba non facit philosophum.
