Shock!

Noha kevés irányzatot kedvelek a dallamos hard rocknál jobban, bevallom, a svéd Perfect Plan két évvel ezelőtti első albuma elment mellettem a nagy dömpingben, ez van. Egyszerűen nem lehet mindent feltérképezni, ami tetszene... Így aztán a friss album ismeretében sürgősen vissza is kellett ásnom, a Time For A Miracle ugyanis a műfaj kevés igazán erős alkotásának egyike az idei évben. Olyannyira erős, hogy kis túlzással annyit is mondhatnék: amennyiben szereted a melodikus rockzenét, ha úgy tetszik, AOR-t, elsősorban annak is jellegzetesen nordikus verzióját, nem engedheted meg magadnak azt a luxust, amit én megengedtem 2018-ban a debüttel.

Pedig egyébként a Perfect Plan sem csinál ám semmi újat vagy földrengetőt. Sőt, ez az a műfaj, amiben – kis túlzással – a '90-es évek első felének nagy satufékje óta nem történt semmi igazán érdemi, a többség csak a régi paneleket vegyíti így-úgy, néha frissítve őket ezzel-azzal. A nem éppen hamvas arcú tinédzserekből, hanem veterán klubzenészekből verbuválódott csapat is megelégszik ennyivel, viszont eleve feltételez egy szintet, ha valaki ilyesmire adja a fejét. A Time For A Miracle ennek megfelelően ugyanolyan stílusgyakorlat, mint nagyjából minden manapság megjelenő melo-AOR-satöbbi mű, annak viszont nem egyszerűen csak jó, hanem kiemelkedően jó.

Azelőtt a banda több tagja is megfordult egy 7 Doors Hotel nevű Europe tribute-bandában, ám ennek ellenére maga a zene nem europe-osabb, mint akármilyen random svéd hard rock alakulat muzsikája. Vagyis a hatás nyilván megkerülhetetlen, de ez inkább érzés szintjén jön le, és a konkrét részleteket tekintve igazából nehéz elhatárolni a többi példaképtől eredeztethető elemektől. Meg most őszintén, mi alapján döntöd el, hogy valami a Europe-ra, a Treatre vagy mondjuk az Alienre emlékeztet-e inkább? Na ugye... Valahol mind egy tőről fakad, mégis mások. Emellett a Perfect Planben a svédes dallamrock-ízek mellett ugyanilyen meghatározó a tengerentúli AOR-vonal, elsődlegesen a Survivor és a Journey hatása is. Előbbi már csak Kent Hilli hangja miatt is megkerülhetetlen, a frontember fő példaképe ugyanis teljesen egyértelműen a néhai Jimi Jamison lehetett, szorosan mögötte Steve Perryvel. De kicsit ugye ez is olyan, mint amit a Europe és a svéd bandák vonatkozásában említettem fentebb: aki AOR-t játszik, gyakorlatilag egészen biztos, hogy hallgatott Survivort meg Journey-t. A bűvésztrükk működőképessége mindig azon múlik, sikerül-e kellő ízléssel, kellően jó dalokba ágyazva előadni a rég ismert elemeket.

Nos, a Perfect Plannek maradéktalanul sikerült. Felsőfokú melodikus rockmuzsika ez azzal a bizonyos összekeverhetetlen, '80-as évekbeli, éles-szúrós gitársounddal meg vastag billentyűs szőnyegekkel, olyan nótákkal, ahol a verzék dallamai is fülbe ragadnak, a refréneket pedig tényleg már a második körben nyomod Kent barátunkkal. A banda ráadásul szépen be is lakja a játékteret, a topra tett, elegáns északi hard rock nótákkal (Time For A Miracle, Better Walk Alone, Give A Little Lovin' és társaik) szép egyensúlyt képeznek az amerikásabb tételek. Utóbbiak közül a nagyon Journey-rokon What About Love a kedvencem, ahol Hilli valami zseniálisan tolja a kimondottan nehéz énektémákat vagy a bluesosabb, nyersebb Nobody's Fool sem gyenge. De hogy szűrjem kicsit a sarki fényt, a Don't Blame It On Love Againben például nem is valamelyik fent említett svéd notabilitás, hanem sokkal inkább a norvég Stage Dolls szelleme kísért, a Just One Wishben meg a dán Skagaracké. És persze a lírázáshoz is van érzékük: a Fighting To Win vagy a Don't Leave Me Here Alone harminc-egynéhány évvel ezelőtt malacvágtában repítette volna a zenekart a milliós lemezeladások felé. Hilli világligás élvonalba kívánkozó énekteljesítménye mellett amúgy Rolf Nordström technikás, ízes, fülbemászó gitárszólóit is muszáj kiemelnem, de gyanítom, hogy egy koncerten mindegyikük kapásból alázná a mezőny javát a saját hangszerén.

Olyannyira meggyőző és magával ragadó a végeredmény, hogy azt kell mondanom: a hazai és külföldi oldalakon olvasható, hozsannázó kritikák ezúttal egyáltalán nem estek túlzásba, ezen a csapásvonalon bizony én sem hallottam ennél jobb lemezt 2020-ban. Ez persze önmagában nem árul el sokat, hiszen kevés manapság az igazán erős hallgatnivaló a stílusban, de a Perfect Plan egy, a mostaninál jóval izmosabb időszakokban is kiemelkedett volna a mezőnyből ezzel a Frontiers-féle low-budget műanyag hangzástól mentes, viszont gyönyörűen összerakott dalokkal teli albummal. Nálam tuti Top 10-es lesz idén, dallamhívőknek valóban kötelező.