Számomra mindenképpen örömteli, hogy Lemmy halála után viszonylag gyorsan visszaugrott a rockzene vérkeringésébe a Motörhead két életben maradt tagja, hiszen Mikkey Dee máris a Scorpionsban nyomja, Phil Campbell pedig ezzel az EP-vel mutatkozik be szólóban. A gitárosról persze már Lemmy tavaly decemberi távozása előtt is tudni lehetett, hogy önálló lemezt tervez, szóval maga a dolog annyira azért nem friss. A csapat elnevezése pedig nem véletlen, hiszen a főhős és Neil Starr énekes mellett a Bastard Sons kitétel ténylegesen Phil három fiára, a szintén gitáros Toddra, a basszusgitáros Tyla-re és a dobos Dane-re utal. Családi vállalkozásról beszélünk tehát, ha úgy tetszik...
Az ötszámos minialbum kapcsán elsőként fülbeötlő érdekesség mindenképpen az, hogy a zene nem igazán motörheades. Phil gitárhangzása, riffelése, szólózása persze jellegzetes, az összhatás azonban másmilyen – nem kétlem, hogy Campbell ösztönösen zenél, és nem analizálja túl, amit csinál, de simán el tudom képzelni, hogy ebben némi tudatos törekvés is rejlett. És valljuk be, ez így helyes, hiszen Lemmy nélkül semmi értelme nem lenne megpróbálni ugyanazt a nyerget megülni. Viszont itt is tökös, ütős, energikus rockzenéről van szó, vagyis a lényeg hasonló.
Ha konkrét párhuzammal kellene érzékeltetnem, milyen stílusban is utazik a Bastard Sons, Slash utóbbi szólódolgai nagyjából jó közelítési alapot jelenthetnek a hangvételt tekintve, a dögösen indító Big Mouth vagy a tempós, ízes, ragadós Take Aim például egyértelműen ezt a vonalat képviseli. De ahogy említettem, Campbell játéka baromi jellegzetes, szóval helyből ad egy önálló ízt a műsornak. De érdekes, hogy ezzel együtt még a leggyorsabbra vett No Turning Back sem annyira egyértelműen motörheades, hanem inkább amolyan punk'n'rollosan koszosra vett reszelést nyomat benne Phil a verzékben. Lemmy szűrőjén ez így, ebben a formában tutira nem ment volna át. Még talán a legsúlyosabb Spiderst tudom leginkább elképzelni valamelyik késői Motörheaden, de a refrén itt is sokkal nagyívűbb, arénásabb (maga a döngölős riff hangulatában amúgy kicsit a Scorpions The Zoo-jára hajaz).
Vagyis gitárgazdag, lendületes muzsikát kapunk a bandától, és szerencsére mind az öt dalt erősnek érzem. Emellett Neil Starr egyszerre nyers és kiművelt torok, akinek megvan a hangterjedelme, de emellett végig rock'n'rollos erővel nyomja, és a tónusa is kellemes. Fogalmam sincs, honnan akasztotta le Phil, de belenyúlt vele a tutiba. Ha frontembernek is ilyen jó, komolyan úgy gondolom, hogy szép jövő várhat még erre a formációra. Már csak azért is, mert ez a Motörheadnél kicsit modernebbre szabott, egy fokkal talán lazábbra is vett zene olyanokat is lazán behozhat, akik esetleg nem feltétlenül számítottak előzetesen Campbell-fannak. Minden túlzás nélkül rohadt jól is szól a cucc.
Nem akarok feleslegesen nagy szavakkal dobálózni, de ez a bemutatkozás jóval több mint pusztán ígéretes, és ha a Campbellek egy teljes albumnyi dalt szállítottak volna le ebben a minőségben, akkor most azt mondanám, 2016 talán legjobban hallgatható, legerőteljesebb hardrock-debütlemezéről beszélünk. Így egyelőre óvatosabb vagyok, de ennek alapján nagyon is bizakodóan várom a majdani teljes albumot. Ez a cucc meg garantáltan ismétlőben szól majd a kocsiban a következő időszakban.
Hozzászólások