Shock!

Bizonyos albumok  már puszta létüknél fogva ellenállnak mindenféle felesleges bölcselkedésnek, mert egyszerűen nincs rajtuk mit magyarázni, nincs rajtuk mit elemezni, agyalogni. A Motörhead eleve egész karrierje során ezt a sallangmentes hozzáállást tűzte zászlajára, és természetesen Phil Campbell is ezt a vonalat viszi tovább saját bandájának első teljes lemezén. Zeneileg persze kicsit más ez a Philt, illetve három fiát, a szintén gitáros Toddot, a basszusgitáros Tyla-t és a dobos Dane-t, valamint Neil Starr énekest soraiban tudó zenekar, mint a trió, de a zene földközelisége, természetessége abszolút rokon.

A bemutatkozó EP bő egy éve nagyjából pontosan jelezte, mire számíthatunk majd az első albumtól, bár azért nem teljesen. A teljes The Age Of Absurdity ismeretében határozottan az a benyomásom, hogy a minialbumnál Phil alighanem szándékosan kerülhette a nagyon direkt Motörhead-áthallásokat. Ott gyakorlatilag egyik dal sem hajazott igazán a nagy elődre, noha a jellegzetes gitárjáték miatt eleve adott a párhuzam – nos, a lemezen azért akadnak konkrétabban motörheades tételek is, de ezzel együtt sincs szó múltból élésről, ez tényleg egy saját lábakon álló, friss sztori. Már a minialbum kapcsán is megemlítettem Slash újkori lemezeinek stílusát, és nem tehetek róla, a csuklóból kivakart, dögösen riffelő, mégis kellően dallamos, emészthető rock'n'rollok hallatán továbbra is a Konspirátorokat érzem a Fattyú Fiak legközelebbi rokonainak. Bár Philék azért nyilván nem pont ugyanúgy és nem pont ugyanazt játsszák, mint Slash és csapata, hiszen modern amerikai rádiós vonal itt például nem nagyon akad, viszont több a tufább, döngölősebb téma, mint ott. De slágvortokban tényleg nem áll messze egymástól a két zenekar.

És itt érkeztünk el ahhoz, amit a bevezetőben írtam, jelesül, hogy ezen túlmenően igazából nem tudok sok értelmeset elmondani a lemezről. Már persze azt leszámítva, hogy nyomd be akár otthon, akár a kocsiban, tekerd fel a hangerőt, és élvezd, ugyanis nem is szól semmi másról az egész. Habár a késői Motörhead stabilan erős teljesítményét sokan hajlamosak voltak kizárólag Lemmynek betudni, aki igazán ismeri a csapatot, pontosan tisztában van vele, hogy Phillel és Mikkey Dee-vel az öreg tökéletes zenei egységet alkotott, ami egyik társ nélkül sem lehetett volna ennyire jó. Campbell pedig itt is fényesen bizonyítja dalszerzői képességeit. Nem állítom, hogy minden nóta egyformán erős (ezért nem is adok magasabb pontszámot), de a többségük az, és a lemez lendülete, jó érzéseket keltő hangulata a maradékot is minden további nélkül elviszi a hátán. Nem váltja meg a világot a lemez, de nincsenek is ilyen szándékai: egyszerűen csak élvezetes hallgatni, mert hangulattól függően felpörget vagy éppen ellazít. Nem állítom, hogy a rockzene kizárólag ennyiről szól, de abban azért eléggé biztos vagyok, hogy valahol mélyen, legbelül ennyi az igazi veleje.

Ha kedvenc dalokat kell kiemelnem, szerintem az olyan húzós súlyosságokat érzi a legjobban a csapat, mint például a Freak Show vagy a Skin And Bones, de hatalmas kedvencem a két percet sem elérő Dropping The Needle seggrázós rock'n'rolljának adrenalinfröccse is. A leglibabőrösebb szólót pedig a bluesos, herflis Dark Days tengelyében ereszti el Phil barátunk, szorosan mögötte a záró, finomra vett Into The Dark futamaival. És talán meglepő, talán nem, de a Welcome To Hell túrásának egyes riffjeiben, illetve a High Rule verzéiben még olyan ízek is visszaköszönnek, amelyeket akár még stoneresnek is titulálhatunk.

Hogy valami negatívumot is említsek, a dobhangzás kicsit puffogós és körvonalazatlan nekem, bár lehet, hogy csak azért, mert Phil gitársoundjához és játékához önkéntelenül is Mikkey földrengető megszólalását társítom. De ez azért bőven nem olyasmi, ami miatt kötözködni kezdenék, ez egy fasza rock'n'roll-album, amit bármikor, bárhol kellemes hallgatni. Élőben pedig alighanem még meggyőzőbbek lesznek szeptemberben a Dürer Kertben.