Shock!

Szinte hihetlen az az életerő és lendület, ami az immár a hatodik X-en bőven túl lévő Doug Pinnicket jellemzi az utóbbi években. Fittyet hányva több műtétre, a gyakran hangoztatott gazdasági nehézségekre és az élet egyéb viszontagságaira, a King's X frontembere mostanság körülbelül annyit projektezik és annyi lemezen szerepel, mint a fénykorában lévő Jorn Lande (sóhaj...). Csak tavaly három lemezt adott ki különböző formációkban, és – fáj kimondani - ezek mindegyike jobb és izgalmasabb zenét rejt, mint az utóbbi másfél évtized King's X albumai. Nekem személy szerint a KXM jött be leginkább, amely simán ott van az utóbbi évek legjobb lemezei között, sőt, azt is megkockáztatom, hogy jobb, mint bármi, amihez Pinnicknek a Dogman óta köze volt. (Talán a The Mob lemez kivételével.) Ha nem is ennyire, de azért nagyon bírtam a tavalyi, debütáló Pinnick Gales Pridgen-lemezt is, bár ha nagyon őszinte akarok lenni, a kezdeti lelkesedés után kevesebbet került elő nálam, szemben például Eric Gales szólómunkáival, vagy a már említett KXM-féle varázslattal.

Tavaly már leírtam, amit a PGP kapcsán gondoltam, így most nem látom különösebb értelmét bő lére ereszteni ezt az ismertetőt. Ha a bemutatkozó anyagot hallottad, pontosan tudhatod, mire számíthatsz, ha tetszett, akkor ez is fog. A recept ugyanis pontosan ugyanaz: zsíros, laza, hendrixes/vaughanes blues-rock nóták Pinnick összekeverhetetlen orgánumával, a balkezes, de Hendrixhez hasonlóan jobbkezesre húrozott gitáron játszó Gales nem agyonbonyolított, de ütős riffjeivel és szólóival megspékelve. Ez utóbbiak ezúttal talán némileg hangsúlyosabb szerepet kapnak, persze nem feladva a dalközpontúságot. Továbbra sem értem viszont, hogy Gales miért nem énekel jóval többet ezekben a dalokban, egyszerűen vétek nem használni az adottságait.

Határozottan az az érzésem, hogy mostanra ért össze ez a trió, és ennek köszönhetően a dalok még erősebbek lettek, talán egyedül az It's Not My Time To Die nem tetszik (annak is inkább csak a refrénjével vannak gondjaim), miközben a kimérten építkező, csodálatosan eltalált Watchman egyértelműen a lemez (és az év egyik) legjobb szerzeménye nálam. A súlyosabb vonalat képviselő nóták (Build It Back Up és társai) dominálta albumon azért megfér néhány könnyedebb szerzemény is, mint például a szövegét és hangszerelését tekintve is játékos Like You Used To Do.

Nyilván nulla az esély rá, de azért nem tudok elszakadni attól a gondolattól, hogy mennyire magával ragadó lehetne a hangulata egy klubbulinak ezekkel az arcokkal és dalokkal, önfeledt jammeléseikkel. Sebaj, addig érjük be a digitális verzióval, csalódni ebben sem fogunk.