Doug Pinnick kimeríthetetlenül ontja magából az ötleteket, a King' X mellett ez már a második Poundhound album, amely szinte csak róla szól. (Volt még egy Supershine, bár oda csak a hangját kölcsönözte.) Jelenleg a dobokon kívül mindent Doug nyomott fel, azokon Jerry Gaskill játszott. Milyen meglepő...
Az első lemez komorabb, töményebb, egységesebb is, a Pineappleskunk kísérletezősebb, talán még mélyebbre hangolt, és elég széles zenei skálán zongorázik, a 16 dal között alig találni egymásra hasonlítókat, de ez egyáltalán nem baj, sőt, nekem sokkal jobban tetszik ez a lemez valamiért. Fogósabb is, pl. a Jumpin egy síkegyszerű riffből áll, de AKKORA dal, hogy az hihetetlen, feelinges, vidám, feltolja az adrenalinszintet rendesen. A lemez vége felé nyugisabbak a számok, ilyen címekkel, mint: She, Someone, Eventime, egyszóval közérthető témákról szólnak.
Teljesen hétköznapi titka van a Poundhoundnak, itt nincsenek túl fifikás témák, csavaros ötletek, agyonpolírozott hangzás, ellenben minden egyes dalban van (sokszor nem is egy) plusz töltés, ami hallgattatja magát, és csak annyit érzel, hogy "de jó...". Rendkívül pozitív életszemléletet és tiszta érzéseket közvetít ez a zene, természetközelinek érződik, habár messze van az atmoszférikus zenéktől, és mégis olyan, mintha egy jóleső túra után egy napos tisztáson üldögélnél egy csendben csörgedező hegyi patak mellett. A Poundhound is tele van érzésekkel, akárcsak a King's X, ami nem csoda, hiszen itt is Doug őserejű torka az egyik főszereplő...
Tegyél vele egy próbát, ezt biztos, hogy ezt a lemezt évek múlva is ugyanolyan érzéssel fogod elővenni!
