Shock!

Megérkezett a menetrendszerű, új Prong-lemez, Tommy Victor a sikeres koncerteket csak új anyaggal lehet lekötni-típusú új zenei trendeknek megfelelően leszállította az idei adagot. De ne legyünk rosszmájúak: az igazság az, hogy Tommynk baromi jó szériát fut az utóbbi években, kiégésnek, öregedésnek semmi jelét nem mutatja, és TÉNYLEG baromi jó dalokat ír. Szkeptikusan én is mindig legyintettem egyet, hogy „hát persze", aztán a dalok hallatán minden ellenérzésem elpárolgott, és bizony olyan nagyon tetszenek az utóbbi évek lemezei, hogy szépen meg is vásároltam őket, pedig tényleg már csak azt szerzem be CD-n, ami NAGYON kell – és a legújabb is erre a sorsra fog jutni.

A Zero Days jó, igazából tényleg egy hibája van, hogy 46 perc (azaz tizenhárom szám) sok, és a vége felé egy kevéssé kifullad-befullad a lemez. Főleg azért, mert (tegyük a kezünket a szívünkre) a Prong zenéje ANNYIRA azért nem változatos, a groove-os riffeket, Tommy kicsit kántálós, limitált dallamait is mindenki kívülről fújja, és átlag három percben megfogalmazni ennyi slágert azért minden évben elég nagy kihívás. Mindamellett a Zero Days egyébként kimondottan erősen indul, a lemezről szinte bármelyik dalt beleraknám a koncertprogramba, igazából gondban is lennék, ha mondjuk három számot kellene kiválasztanom az egész albumról, hogy melyik lenne az, amit élőben szeretnék hallani.

Még nehezebbé teszi a döntést, hogy most meglehetősen eklektikus lett az összkép, többféle ízt, hangulatot kapunk, mint az utolsó két stúdiólemezen. Ezúttal több a kapkodósabb, kiabálós, hardcore-jellegűbb dal, mint korábban, ami gyönyörűen idézi a jó öreg '90-es éveket: az Operation Of The Moral Law például a régi Biohazard és a régi Machine Head szerelemgyereke is lehetne egy slayeres szólóval. A Whispers meg úgy újkori sláger, amelybe a Snap Your Fingerst is bele lehet hallani olykor, de hát mennyire imádnivaló az a basszusgitáros lüktetés, ugye. A Self Righteous Indignation lassabb, baromi mélyre hangolt gitárral készült, ez a fajta súlyosság annyira nem volt a Prong sajátja, de kell ilyen is a repertoárba. Victor mostanság előszeretettel kanyarodik vissza saját thrashes múltja felé is, az Interbeing például igazi régisulis, imádnivalóan csipegetős riffeket hoz. Azt is sokadszor ismételjük, hogy mennyire ügyesen adagolja a fülbemászó refréneket: a Zero Daysen is találni fogsz jó pár olyan témát, amit napokig dúdolgatsz majd. Ellenben az utolsó két tételt gondolkodás nélkül lehagytam volna, főleg, hogy a záró Wasting Of The Dawn refrénjét legalább tizenötször hallottuk már korábban, előző lemezeken – akár a klasszikus időszakot is beleértve. Erős túlzás lenni azon károgni, hogy rossz, csak sokszor újrafelhasznált témákból áll, és ha már tömegesen hallottunk már hasonlót, akkor az menthetetlenül beszürkül.

Most pedig tényleg csak az jön, melyik három dalt hallanám szívesen koncerten, és kivételesen kezdjük a végéről: a Rulers Of The Collective-et mindenképpen, amely sejtelmes dallamosságával túlmutat a Prong-kliséken, a Divide And Conquernek imádom a táncolós refrénjét, a lemezt nyitó However It May Endet meg azért, mert egy dalon belül mindent megtalálhatunk, amiért jó a lemez. Jövőre pedig boldogan néznék meg őket duplán, ahogy azt tettük tavaly volt a Dürerben.