Shock!

Általában nagy ívben el szoktam kerülni az olyan csapatokat, akiket az igencsak találó math-metal, mathcore kifejezéssel szoktak illetni az utóbbi években, hacsak nem olyan bandákról van szó, akik némileg ki tudnak lépni a stílus szűk keretei közül, és egy kis egyéniséggel, sajátos ízzel képesek valami pluszt is hozzátenni a műfajhoz. Nagyjából olyanokra gondolok itt, mint például a Between And Buried And Me vagy éppen a kanadai Protest The Hero. A hazájukban nagyrabecsült és nem kevés szakmai elismerést is begyűjtő csapat ezúttal egy eredetileg EP-nek indult, tavalyi és friss dalokkal kibővített gyűjteményt szabadított a rajongók nyakába, amelynek különlegessége, hogy a dalokat első körben kizárólag a bandcampes oldalukon értékesítették. Mégpedig úgy, hogy előfizetőiket minden hónapban megajándékozták egy friss szerzeménnyel, amelyek mindegyikéhez járt egy illusztráció, szövegkönyv, plusz az aktuális nóta instrumentális verziója. A hathónapos periódus idén márciusban lejárt, s e sorozat átfogó terméke lett végső soron a Pacific Myth.

Kérdés persze, hogy miképp lehet egy ilyen vállalkozást lebonyolítani manapság, de úgy néz ki, hogy a CD-ék korának leáldozása óta egyre nagyobb teret kap az efféle online értékesítés, és nem kizárt, hogy a jövő muzsikusnemzedéke már csak ilyesmiből fogja tudni fenntartani magát. Ebbe most nem szeretnék túlzottan belebonyolódni, a lényeg annyi, hogy az ontariói proggerek legújabb sorlemeze szinte majdnem ugyanott folytatódik, ahol az előző, gyilkos Volition befejeződött. Jelentős változtatások egyébként eddig sem voltak jellemzők erre a csapatra, sőt, esetükben sokkal inkább szép ívet bejáró fejlődésről illene beszélnünk. Számomra mindig is az tette vonzóvá őket, hogy elszakadnak az elvárásoktól, a bevett normáktól, és a mai napig le tudják kötni a figyelmemet. Persze őket sem kímélik a „lélektelen matekmetal" címkével dobálózó szakértők, és annak ellenére, hogy valahol az ő álláspontjukat is el lehet fogadni, itt messze nem csak erről van szó.

Először is itt van a hangszerelés, azon belül is az organikusan megszólaló gitárok, ahol nem tekerték ütközésig az erőlködők potmétereit, és nem torzították őket feleslegesen szét sem, mint mondjuk egy-két hasonló stílusban alkotó kolléga. A csapat megszólalása tökéletes példa arra, hogyan lehet egyszerre horzsolóan fémes és feelinges hangzásképet létrehozni, amivel nem kell feltétlenül átesni a ló túloldalára. Itt nincsenek herezacskóig lógó húrok a hangszereken, sem djentes modernkedés, sem pedig metalcore-os hangszál-szakításpróba. Rody Walker is többször énekel tiszta hangon, mint dühtől fortyogva, kidagadt nyaki ütőerekkel, és ez a tulajdonság is csak barátságosabbá alakítja az összképet. A zenészek technikai felkészültsége pedig bámulatos. Már csak összegyakorolni sem kis teljesítmény ezeket a végletekig tördelt és komplex szerzeményeket, amelyek mindegyike képes fenntartani az ember figyelmét.

A legkorábban megjelentetett Ragged Tooth bizarr ritmusképletei egyből odaszögezik a hallgatót a hangfalak elé, de igazából a Tidal folyamatos pörgése és követhetetlenül bonyolult megoldásai jelentik a bizonyítékot arra, hogy ehhez a zenéhez már a visszafogott bólogatás és a headbangelés is kevés. Mike Ieradi dobos már valószínűleg az édesanyja méhébe kerülése előtt is a bőrökön gyakorolt (ez volt az aktuális beteges gondolatok helye). Amit pedig a két alapító gitáros, Luke Hoskin és Tim Millar összezenél, tényleg teljességgel kimeríti a „félelmetes" fogalmát, hallgasd csak meg a Cold Water szikrázó szólóit, amelyek tekervényességük ellenére is abszolút hallgattatják magukat. Persze ebben az alapvetően tömör és agyas muzsikában nem baj, ha olykor felüti a fejét egy-egy emlékezetes momentum vagy akár egy jól elhelyezett riff, ami néha csodákra képes. A Mandroid Echostar frontemberét, Michael Cicciát is felvonultató Cataractban ilyesmire is akad példa, azonban a gitárok és a dobtémák legpazarabb összjátéka mégis inkább a roppant dinamikusan elővezetett Harbingerben hallható. A nyolc perc fölé hízlalt, témahalmozós Caravan is inkább energiabomba, mint akusztikus lötyögés, bár az utolsó perceket azért megpróbálták vonós hangszereléssel és szépen csengő dallamokkal is felhígítani.

Csalódás tehát kizárva, a Pacific Myth a szokásosan magas színvonalon pörög, és akár az énekes, akár az instrumentális verziókat hallgatom, minden egyes odafigyelésnél sikerül valami újat felfedeznem. Alighanem a műfaj egyik legjobb lemezét szállították le a fiúk ebben az évben.