Shock!

Az utóbbi években underground szinten egyre ismertebbé vált Psycroptic az übertechnikás death, thrash és groove metal olyan elegyét hozta létre, ami mára tagadhatatlanul csakis rájuk jellemző pont ebben a formában. Ez már önmagában is nagy szó, a Divine Council ráadásul minden eddigi munkájuknál karakteresebb, egyénibb lemez lett. A zenekar hangzásának alapjait Dave Haley brutális, minden túlzás nélkül embertelen dobjátéka és tesója, Joe szorosan ehhez passzintott, hasonlóan furmányos gitározása adja, aminek köszönhetően már önmagában is jellegzetesen szólalnak meg, most azonban úgy lettek még dalcentrikusabbak, hogy közben muzsikájuk extrém komplexitása is maradéktalanul megmaradt.

Nehéz és talán értelmetlen is kategóriákba szuszakolni a tasmániai csapatot. Mert végül is mondhatok olyanokat, hogy a mai napig bennük van a klasszikus Death öröksége az általános agyasságtól kezdve a riffek fűzésén át egészen Jason Peppiatt bömbölésének ritmizálásáig, ezzel azonban csak a muzsika egyik szegmensét villantottam fel. A Divine Council különlegességét pedig többek között épp az adja, hogy ezúttal a komplex, technikásságát tekintve progresszívnek is nyugodtan nevezhető oldal mellé maximálisan felfejlődött, minden eddiginél kidolgozottabban simul vele össze az atmoszférikusabb szegmens is. Utóbbi sem új náluk, ennyire autentikusan azonban még sosem sikerült kiaknázniuk, ráadásul a két említett vonal nem kioltja, hanem erősíti egymást ebben a kilenc dalban, ami sajátos egyensúlyt jelent.

A magam részéről csak az utóbbi években, utólag ástam vissza a diszkográfiában, így lehetséges, hogy aki az elejétől fogva követi őket, nem ért velem egyet, de hajlamos vagyok azt mondani: a Divine Council talán a zenekar eddigi legbefogadhatóbb, legalkalmasabb albuma a barátkozásra. A pulzáló-zúzó, betegen disszonáns elemeinek köszönhetően azonban egyfajta sajátos melankóliát sem nélkülöző Rend Asunder nyitás helyből meggyőző, a másodikként érkező A Fool's Errand azonban még ennél is jobb. Ha csak egy dallal kellene szemléltetni a Psycroptic erősségeit, akár ez is lehetne az feltartóztathatatlan lávafolyamként fortyogó-kavargó-pusztító kórusával, a Haley tesók szemet üvegesítő összjátékával. De a tavalyi EP-ről már ismert, címében is Chuck-emlékeket idéző A Fragile Existence szintén óriási, ezzel a pulzáló zenei alapokkal aládúcolt, majdnem-dallamos refrénnel egyszerűen nem lehet vitába szállni. Ugyanígy a záró Exitus riffelése hallatán is egyből nyúlsz a léggitár után, de a kórussal itt is magasabbra emelnek, mint várnád.

Ha az említett atmoszférikusabb, hangulatos irány kiaknázására kell példát mondanom, a némi indusztriális hangulatot sem nélkülöző, már-már meglepően nagyívű és monumentális refrénnel operáló Enslavement vagy a roppant izgalmas hangszerelésű, sajátos felépítésű The Prophet's Council ugranak ki elsőként. A sokszínűséget erősíti, hogy Peppiatt mellett vokálfronton több dalban is besegít az Origin frontembere, Jason Keyser, illetve itt-ott egy női hangot is hallunk Amy Wiles személyében. A három különböző torok azonban többnyire megsokszorozva, számos sávon szólal meg egymás mellett, szóval ezen a téren sem éppen hagyományos a megközelítés. A vastagításként sokszor filmzenés hatású szintis szőnyegezéssel megtámogatva meg főleg nem az.

A Psycroptic mellett szól, hogy zenéjük a maga roppant sűrűsége ellenére maximálisan áttekinthető, követhető náluk minden, ráadásul az összjátékidejét tekintve is baráti terjedelmű lemez letisztultan durva, szétkompresszáltságtól mentes hangzása is kiszolgálja ezt a megközelítést. Ettől még persze komoly odafigyelést, agymunkát igényel a Divine Council, de szerintem aki szívesen hallgatna valami egyszerre őserejűen durvát és nagyon kiműveltet, ami emellett még baromi hangulatos is, nem igazán tévedhet ezzel az albummal.