Shock!

Nyugodtan leszögezhetjük, ha egy, a tinédzserkort még éppen hogy csak maga mögött hagyott tagokból álló, kétfős formáció első életjelként egy tizenhárom számos nagylemezzel rukkol elő, az több, mint ijesztő. Ha ehhez még nem átallanak azt is leírni, hogy első fellépésük egy szalagavatós koncert volt, mely során a tanári kar körében is nagy tetszést aratva nyomtak O-zone meg White Stripes feldolgozásokat, az már tényleg rémisztő.

És ha mindehhez még true-heavy-life-jazzként is aposztrofálják zenéjüket, akkor már tényleg úgy érezheti magát a leendő kritikus, mint Ripley a Nostromo fedélzetén az Alien 1-ben. Egyszóval fejem fölött gyülekező szürke fellegek kíséretében, mély aggodalommal telve tettem be a Loops of Life-ot (bocsánat, Sessiont!) a lejátszóba.

Sajnos megérzéseim nem csaltak, minden előzetes számításom maradéktalanul bejött. Egy három perces, tök fölösleges intróval nyit a lemez, utána pedig negyven percen keresztül sorjáznak a se füle-se farka, semmilyen dalok. (Zárójelben engedtessék megjegyeznem továbbá, hogy intróba dobszólót pakolni tényleg hülyeség.) Visszatérve a muzsikára, vérszegény Kurt Cobain - Bono hanggal kísért, szalagavatós, tábortűz mellett éneklős, osztálykirándulós zene hallható a lemezen, hárfával és zongorával is színesítve. A baj csak az ezzel, hogy hiába van ennyi hangszer felvonultatva, ha a tagok csak alapszinten tudnak bánni velük. Ez a dobos Hentesre (!!!) hatványozottan igaz, ráadásul borzalmasan is szól a cucca, olyan, mintha full dobgépes lenne az anyag, holott elvben élő dob hallható mindvégig a cd-n.

Tipikus példája ez a lemez azon magyar népbetegségnek, miszerint zenekaraink nagy része nincs tisztában korlátaival; sem önkritikával, sem pedig minimális rálátással sem rendelkezik arra, hol tart, és mi az, amit bevállalhat. Miért kell húsz évesen, három hónap alatt megírni egy teljes lemezanyagot? Miért kell énekelni, ha az embernek nincs hangja? Miért nem képes egy zenekar csak a LEGJOBB ötleteit felvenni és letenni három olyan számot az asztalra, amelyek tényleg jók? Vagy legalább megütnek egy minimális szintet...

Félreértés ne essék, nem pikkelek a Quatharra, nem utálom őket, és még csak nem is tehetségtelenek a tagok, csak éppen fogalmuk sincs arról, mire képesek. Önbizalmuk viszont van, így a nyakamba zúdítanak 42 perc „izét", dalvázlatokat, nagylemeznek álcázva. Másrészről meg, legyen kedves, valaki tényleg világosítson már fel, mi ebben a jazz -, hogy a true meg heavy jelzőkről már ne is beszéljünk. Ez printyiprüntyi rockzene, esetleg alter. Elhiszem, hogy osztálytalálkozón lehet vele csajozni, de másra még nem igazán jó.

Bocsánat, ha túlzottan kemény voltam; tényleg nem akarom megbántani a zenekart, de ez a produkció felesleges és harmatgyenge. Legközelebb lesznek kedvesek összerakni három IGAZÁN JÓ számot és azt szétszórni, terjeszteni, promotálni. Remélem, addigra meglesz a még keresett plusz egy vokalista is. Mindenki jobban járna.