Shock!

Második lemez a brit csapattól, melynek egyik énekeséről annak idején az tűnt fel, hogy olyan furcsán adja ki a hangokat magából, mintha lenyelt volna egy hápogtatót. A hápogást kissé hanyagolták az új dalokban, zeneileg is kissé lazábbra, rokkendrollosabbra vették a figurát, talán annak a hatása, hogy végigturnéztak néhány országot és megtapasztaltak egyet, s mást, többek között halálközeli élményük is akadt, naná, hogy drogos, de legalább elhatározták, hogy ilyet soha többet.

Nagyon helyes. Egészen pontosan a Me And You Man címet viselő dal szól eme élményről. Kissé punkosan.

Sajnos, a zenekar még mindig nem tudja eldönteni milyen zenét is akar játszani, hol hc-sek, hol Sabbath-osak, hol még mindig a rekedten üvöltő Phil Anselmót szeretnék megtestesíteni. Olykor nettó rockendroll ez, mocskos, laza, aztán átmennek súlyba, bugyborékoló hörgéssel, a'la Chris Barnes. Jé, aztán úgy tesznek, mintha bakelitet hallgatnánk, serceg-pattog a lemez, tiszta hetvenes évek feeling, a zene is olyan kis lazulós, merengős, alig torzított gitárral, viszont lebegősen. Ez volt a Heartbreaker című dal. A lemez végén jól elrejtettek egy rövid baromkodást, ezért nem volt érdemes végigtekernem sok-sok percet. Eltöprengtem, hogy minek kell két hörgős vokalista egy zenekarba... Nos, tényleg, minek? Mármint egyikük sem játszik valami hangszeren, csak úgy üvöltenek, elég egyformán.

Igazából egy bajom van ezzel a zenekarral. Az, hogy olyan semmilyen. Nem üt. És ez baj. Nagy baj. Az első lemez jobb volt. A reményeimet nem váltották be. Na majd talán a harmadikkal.