Shock!

Jó ideje nem lehetett már hallani a svéd Raised Fist tagságáról, és ebben bizonyára nem kis szerepet játszhatott az a tény is, hogy az általuk preferált stílus sem örvend már akkora népszerűségnek, mint például közel egy évtizede, amikor egyébként Luleå büszkeségei éppen fő művüket, a Sound Of The Republicot szabadították rá a metalcore mind erősebb nyomása alá kerülő hardcore közönségre, amiből lett is nagy fejfelkapás. Úgyhogy hiába működtek akkor már bő tizenhárom éve, mindenki, mint új reménységekről, „a csapatról, ami a következő Refused lehet" beszélt róluk. És nem is nagy hülyeség idecitálni az egyébiránt honfitárs legenda nevét, hiszen ez itt voltaképpen ugyanaz az agyas, egyszerre dallamos és agresszív, kimondottan európai ízű hardcore talpalávaló, remek zenészi teljesítményekkel, valamint társadalomkritikus, környezettudatos és önmegvalósító szövegekkel egy olyan énekestől, akitől senki sem szeretne pofont kapni. És akinek a hangja az óvatlan fülelő számára elsőre bizony meglepően rikácsolós, helyenként kimondottan vékonyka lehet (nekem is az volt anno), de később egyértelművé válik, hogy Alexander Hagman bizony tisztán is tud énekelni, ha kell, és a néhol tényleg megmosolyogtató acsarkodások is csak arra jók, hogy fokozzák a kontrasztot.

Legutóbbi lemezük, a Veil Of Ignorance óta öt és fél év telt el, így aztán a várakozás tényleg igen felfokozottá vált, ennek fényében akár azt is mondhatnánk, hogy az alig több mint harminckét perces játékidő miatt jár nekik egy ökölbe szorított kezű maflás, de inkább koncentráljunk arra, hogy ez a bő félóra legalább tényleg jó lett. Sőt, közel a legjobb formájukat nyújtják, és még ha elsőre bizony kicsit keményebbet is vártam volna tőlük, a szokásosan eszement Fist-ritmusok most is a helyükön vannak, a refrének pedig talán még sosem voltak ennyire fogósak. És ezt ne úgy tessék ám érteni, hogy a hardcore világban megszokottakhoz képest, hanem úgy általánosságban nézve, a torzított énekű verzéket alkalmazó We Will Live Forever például simán az év egyik legnagyobb slágere eddig, ami miatt aztán olvastam olyan véleményeket is, hogy a veteránok kommerszbe váltottak, de erről azért szó sincs, csak úgy néz ki, hogy ezúttal a dallamosabb részek tényleg dallamosabbak lettek.

Méltó párja az említettnek a fergeteges groove-val nyitó Flow, vagy a szinte már nu metalosan pattogó Ready To Defy (hatalmas dal!), de majd mindegyik tételben ott lüktet az a delejes hullámzás, ami számomra mindig is az Ököl legnagyobb erősségét jelentette. (Josse Johansson basszer bizony a banda titkos fegyvere, de a korábban a Dark Funeralt megjárt Matte Modin dobos sem gyenge.) Aztán persze van pár gyűlölet-dal is, olyanok, mint az In Circles, pláne a Sanctions, vagy épp a csépelő Gates (lezárása az egész lemez legjobb percét jelenti!), de sokkal jellemzőbb a két világ szerves egybeolvadása, mint ahogy az legplasztikusabban a szintén remek refrénnel bíró, ráadásul kifejezetten fémesen riffelő Depressionben érhető tetten. Vagy épp a szintén nem kicsit metalos Until The Endben, és itt, az utolsó előtti szám környékén szokott nálam véglegesen eldőlni, hogy ezt biza még egyszer meg fogom hallgatni!

Egyetlen bajom azért van a lemezzel, az pedig a hangzás terén mutatkozik, konkrétan indokolatlanul halk lett az egész cucc, ahhoz, hogy igazán levigye a fejünket, a plafonig kell tekerni a volumét. Meg talán a gitárok is szólhatnának karcosabban néhol, de ez már csak szőrszálhasogatás. Hiszen akárhogy is forgatom, csavargatom, hallgatgatom, ez bizony az év hardcore (közeli) anyaga eddig! Circling like fucking maniacs!