Shock!

Az olasz Raising Feart még 2000-ben alapította, a korábban a progos vonalon mozgó Heldreih gitárosa, Yorick, valamint a thrasher War Trains bárdistája, Alberto Toniolo. Ahogy ez lenni szokott, az első időszakot jó néhány tagcsere színesítette, míg 2002-ben az énekes Rob Della Frera érkeztével kialakult a végleges felállás, és 2005-ben megszülethetett a debütáló Mythos is. Nem sokat gatyáztak a srácok, tavaly év végén már meg is jelent második anyaguk, jelen cikk tárgya, az Avalon.

Tipikus olasz power-speed metal hallható a lemezen, az énekhang viszont nem a megszokott magas tónusú, hanem inkább olyasmi, mint a Kamelot első két lemezén szereplő Mark Vanderbilté volt. Kicsit furcsa, azt is megértem, ha sokaknak nem jön be ez a fajta vokalizálás, én viszont szeretem, ráadásul már az első hangoktól motoszkált bennem, hogy nem most hallom Robot először. Jó sokat töprengtem, mire sikerült rájönnöm a megoldásra, Rob Della Frera ugyanis feltűnt már az ezredforduló környékén, mégpedig a szintén olasz Deadline énekeseként, akikkel sikerült is összehoznia egy kiváló lemezt, Dressed to Kill címen. A zenei párhuzam, ha nem is egyértelmű, de azért jócskán vannak hasonlóságok a két zenekar között, bár a Deadline azért jóval komorabb, sötétebb muzsika volt, és épp ezért a Rising Fear sokkal könnyebben is hallgatható.

Rob meglehetősen szokatlan, mondhatni anti-kommersz hangja miatt kötve hiszem, hogy nagy sikert arathat a Raising Fear, pedig tehetségnek nincsenek híján a hangszeresek sem, a két hathúros pedig tényleg remekel. Témáikban egyaránt benne van a germán iskola, de gyaníthatóan Alberto hatására jó sok keményebb téma és riff is hallható a lemezen, melyekről sokszor beugrik Andy LaRocque, a The Priestess Speach-ben meg olyan klasszikus Annihilator téma van, amilyet Jeff Waters sajnos már vagy tíz éve nem képes írni!

Vendégek is felbukkannak a lemezen, a Once and Future Kingben Rob a Beholder/Iridio énekesnő Valentina Buronival duettezik, akinek ugyan kellemes a hangja, viszont eléggé jellegtelen; és a Jag Panzer kultikus gitárosa, Chris Broderick is elereszt egy szólót. Az infólap szerint az Eldritch énekes Terence Holler is feltűnik, de őt sehogy sem sikerült kihallanom, gondolom, a háttérvokálokban segített be.

Akadnak tehát érdekes pillanatok is, összességében a lemez viszont így is kissé kiszámítható, sajnos nem sikerült kellő mennyiségű, kiugró témát írni. A végeredmény azonban ennek ellenére teljesen korrekt, sőt Rob hangja miatt, illetve a fent már hivatkozott, néhol tényleg remek gitározásnak köszönhetően vannak különleges pillanatok is. Csak sajnos nem elég.