Shock!

A nápolyi székhelyű Frontiers kiadó elévülhetetlen érdemeket szerzett a bő másfél évtzeddel ezelőtt még katatón állapotban vergődő melodikus rock és AOR zenék újbóli köztudatba kerülésében, az olaszok szinte egyedül állították talpra a dallamos szcénát. Megszámlálhatatlan kiváló albumot köszönhetünk nekik, a '80-as évek szupersztárjait és kultikus előadóit több esetben újra csúcsteljesítményre sarkalló stáb azonban ma már egészen más irányelvek szerint működik. Újabbnál is újabb csodaprojektek és „szupergroupok" álcája alatt, házi dalszerzők segítségével gyártják a teljességgel életképtelen, minden jellegzetességtől mentes zenéket, a dömpingből pedig csak nagy ritkán lehet kihalászni valami értékeset.

A Rated X a cég egyik legfrissebb találmánya, és már csak a nevek alapján sem lehet összemosni a fent részletezett jellemvonásokat magukon viselő, igazából csak íróasztalon létező üzleti modellekkel. Gondolom, sokan felkapták a fejüket, amikor pár hónapja híre ment, hogy a hajdani Rainbow-, Malmsteen-torok Joe Lynn Turner egyesítette erejét a Blue Murder egykori legendás ritmusszekcióját adó Carmine Appice dobossal és Tony Franklin basszerrel. A triót az a Karl Cochran gitáros egészítette ki, akivel először a Prophet-frontember Russell Arcara szólóalbumain lehetett találkozni, majd a kérészéletű Voodoland projektben volt érdekelt John Corabi társaként, de session jelleggel játszott például Ace Frehley oldalán is. A fickó tehát vérprofi és kiváló kezű gitáros, ez tán nem is volt kérdés, az viszont sokkal inkább, hogy vajon mire mentek együtt ezek így négyen.

Téved, aki azt hiszi, hogy könnyű megválaszolni a felvetést. Nagyon haragudtam a kiadóra, amikor a Blue Murder névvel próbált kedvet csinálni a lemezhez, John Sykes babájához ugyanis a Rated X-nek az égvilágon semmi köze zeneileg. Turner markáns dallamvilágát ismerve látatlanban ki lehetett jelenteni, hogy az album AOR-hangulatokkal fűszerezett klasszik rockot fog tartalmazni, természetesen hatalmas dózisban újrahasznosított, késői Rainbow-megoldásokkal egyetemben. Nincs ezzel semmi gond egyébként, JLT teljes joggal érezheti magáénak ezt a zenei világot, úgy pedig főleg, hogy annyi év és lemez után még mindig képes jó minőségű dalokat írni, és azokat klasszis módon barázdába préselni. Nyilván nem mondom, hogy minden téma egyformán telitalálat, mert azért akadnak panelesebb momentumok is, de összességében ez egy jó színvonalú korong, legalábbis azoknak, akik bírják Turner munkáit, illetve Appice ezerből felismerhető pörgetéseit és soundját, na meg Franklin bámulatos fretless játékát. Utóbbi faktor új dimenziókat nyit a régi recept szerint felépített szerzemények számára, én magam sokszor azt veszem észre, hogy a basszusgitár szólamait figyelem, és nem a gitárt, ez pedig mindent elmond.

Az eddig leírtak alapján talán nem feltétlenül szükséges ízekre szednem minden egyes dalt, csupán jelzésértékkel ragadnám ki a főbb sarokpontokat a nagy szivárványosságból: Turnernek mindenképpen sikerült visszaszereznie koronáját a Get Back My Crown nyitányával, a Blackmore-ízű riff, a finom Hammond-aláfestés és a kiváló refrén garantálja a széles mosolyt. A lassan hömpölygő, epikus Lhasa szintén kedvenc, pedig semmi olyan nincs benne, amit ne hallottunk volna már ezerszer. Ugyancsak így van ez a '80-as évek AOR-sablonjaiból építkező Maybe Tonight esetében, ami az ízes előadásmódnak köszönhetően szintúgy örömmel hallgatós kategória. Van itt még (naná, hogy van) blues-alapú lüktetés a Devil In Disguise képében, a végén pedig kapunk egy óriási refrénű, középtempósan zakatoló Stranger In Us Allt – micsoda cím, ezt aztán tényleg nem lehet megállni vigyorgás nélkül!

Mindent összevetve ez egy kellemesen hallgatható anyag, minden előnyével és hátrányával együtt. Nyilván nem egy világmegváltó alkotás, de hát jelennek meg olyanok manapság?