Shock!

Némi késéssel ugyan, de eljutott hozzám a rapszodisták legújabb opusza. Előre fentem az összes érzékszervemet, elvégre ritkán juthat a halandó lélek mesterműhöz... Bizony, igen ritkán. Egyelőre nekem is tovább kell várnom. Bizton hittem, hogy előadhatom a soros ömlengést és áradozást, ami már megszokottnak számíthat tőlem, ha e talján ifjakról van szó.

Valamiért most mégsem lelkesedem eléggé. Olyan érzés lappang bennem ugyanis, hogy Turilliék mókuskerékben taposnak. A The Dark Secret kevéssé tartogat olyan gigahimnuszokat, illetve kirobbanó erejű nótákat, mint elődje(i). Hiába keresték fel magát a nagy Szarumánt, hogy sötét varázslatokkal járuljon hozzá a mű nagyszerűségéhez, csak nem akar kivirulni az összkép.

Minden megvan, ami eddig is megvolt. Monumentális vokálok, mega-szimfonikus hangszerelés, pikulás romantika, operás szoprán, vad teperések... csak ezt mind hallottuk korábban is. Ráadásul nem lelem a Holy Thunderforce vagy a Rain of a Thousand Flames átütő dinamikáját, szilaj erejét. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az album gyengus. Luca mester hozza a méltó szintet - csak épp nem képes meglepetéssel szolgálni. Nem hinném, hogy ezt a szimfo-epikus power stílust még tovább lehetne fejleszteni vagy fokozni, így félő, hogy az ösvény előbb-utóbb unalomba, önismétlésbe fog torkollni. (Jóindulatból írok jövő időt...) Itt van pl. a The Last Angel's Call. Gyönyörű, elragadó dallam - de ilyennel már találkoztunk. Szinte rákopírozható egyik-másik hasonszőrű Turilli szerzeményre. Két dörgedelem között kellemes perceket nyújtanak a lírai, mégis szenvedélyes Guardiani, illetve a The Magic of the Wizard's Dream megkapó melódiái, de nagyjából ennyivel ki is merül az említésre méltó momentumok tárháza.

Miután jól kielégedetlenkedtem magam, mégsem húzom le az értékelést, hisz a Rhapsody továbbra is derekasan - a maga műfajában egyedülálló színvonalon - teszi a dolgát, csupán önmagukhoz képest tűnnek haloványabbnak ezúttal...