Shock!

Elég döbbenetes már csak belegondolni is, hogy a Kaliforniában alakult Rival Sons idén már fennállásának tizedik évfordulóját ünnepli, hiszen még egy alaposan felkészült és naprakész hard- és blues rock-rajongó emlékezetében is inkább fiatal csapatként élnek, mintsem évtizedes munkásságot maguk mögött tudó, „vén" rockerekként. Tapasztalatból viszont e röpke tíz esztendő alatt is épp eleget gyűjthettek össze, ha olyan csapatok mellett turnézták szét a seggüket, mint a Deep Purple, a Black Sabbath és Sammy Hagar, és szerencsére elég magas színvonalon művelik is az említettek '70-es és '80-as években megalapozott hagyatékát.

Bár hatodik lemezük borítója nem feltétlenül lesz mindenkinek a kedvence, az is szinte biztos, hogy Scott Holiday gitáros és csapata nem kizárólag az állatvédőknek és a felelősségtudatos gazdiknak címezte az új dalokat. A célközönség ezúttal is globálisan kiterjeszthető mindenkire, és magába foglal minden olyan jó ízlésű hallgatót, akik többnyire a The Doors, a Led Zeppelin, a Free, a The Rolling Stones vagy éppen a Jay Buchanan énekes hangszíne miatti párhuzamként is megemlíthető The Cult emlőiből táplálkozva fedezték fel a sallangmentes, faék egyszerűségű rockzenét.

Az Ian Astburyékkel való rokonítás persze nem csak Jay miatt adja magát, hiszen a csapat által képviselt stílusjegyek is legtöbbször a brit legenda szellemiségét idézik meg, igaz, a gótikus elemek és a '80-as években jellemző hangszerelési megoldások nélkül. Persze fazonilag Buchanan nem játszik egy ligában Astburyvel, mégsem tudom kitörölni az emlékeimből a különleges érzést, amikor először szembesültem a banda második, Pressure And Time című nagylemezével: mintha csak egy – Benjamin Button után szabadon – visszafiatalodott, zsigeri, flegma és kicsit nyersebb The Cultot hallgatnék, és egyből hozzá is képzeltem a terpeszállásban headbangelő, lóhajú énekest. Aztán a csapat színpadi kiállása némileg rácáfolt erre a gondolatra, de valójában annyira nem is állt túlságosan messze az eredeti elképzeléstől.

A Pressure And Time ráadásul olyan jó nótákkal volt tele, hogy azokat még az említett csapatok is bármikor megirigyelhetnék. Elég csupán egyetlen dalt kiemelni arról a korongról (Get Mine), és kilóra megvettek minden blues rock-rajongót, de említhetném a Pretty Face-t is a hasonlóan színvonalas, három évvel ezelőtti Hollow Bonesról. A kettő közötti Great Western Valkyrie-t valahogy kissé helyben topogósnak éreztem, azonban a friss dalcsokor megint rendesen hallgattatja magát, és egyben bizonyítja is, hogy itt kiváló dalszerzőkről kell beszélnünk. Már az első két nóta is telitalálat (Do Your Worst, Sugar On The Bone), amelyeket ráadásul olyan trükkösen (vagy nem trükkösen) hangszereltek, mintha a '60-as évek végén megállt volna az idő a technika felett: zajos, gerjedős, középre kevert ritmusgitár, csörtető cinek és füstös próbatermi hangulat... amitől a zene így olyan összhatást kelt, mintha valami kiadatlan Jimi Hendrix-felvételt hallgatna az ember.

A mikrofonba kapaszkodós, kitörölhetetlen refrénnel megáldott Back In The Woods még az előző kettőnél is dögösebb nóta, de a meglepően bonamassás ízű címadó is örökre belecsücsül a hallójáratokba. Az old school módon természetes Too Badet követően egy rövidebb időre elfogynak az erős nóták, így kissé megtörik az addigi lelkesedés, azonban a lemez végére ismét előkerül néhány remekül elcsípett pillanat a The End Of Forever és a női kórusokkal dúsított, közönségénekeltetős Shooting Stars képében. Utóbbi akár még a zenekar legnagyobb, jó értelembe vett slágerévé is válhatna, a potenciál egyértelműen megvan benne ehhez.

Sokkal többet nem is igazán tudok mondani erről a dalcsokorról: a Feral Roots ismét egy átlagon felüli, ember- és földközeli Rival Sons-album lett, amit bármikor jól esik majd később is elővenni. It's Only Rock N Roll...